Az életcél olyan, mint egy erős iránytű, amit az egyéni tehetségünk, a személyes érdeklődésünk és a belső örömünk tájol be. Ez az, amit előkaphatunk a zsebünkből, ha döntést kell hoznunk, hogy milyen irányba induljunk tovább vagy mit fogadjunk be, mert ez a belső iránytűnk segít megmondani, mi az, ami valóban fontos számunkra, mi az, ami minket szolgál.

Járjuk körül az önmagunkba vetett hit gyönyörű rendszerét. Az önrombolással kietlen, terméketlen földet, feldúlt otthont, kiégett érzelmeket, szétszakadt kapcsolatokat, családokat hagyunk magunk mögött. Az önmagunkba vetett hittel pedig virágba boruló, napsütötte vidéket, gyönyörű otthont, szerető családot, békés világot építhetünk magunk köré. Hiszen az önbizalmunkból fakad az életerőnk, mert ez ad belső tartást ahhoz, hogy teljes életet éljünk, hogy elérjük a kitűzött céljainkat, hogy e folyamatban meghalljuk belső hangunkat, hogy a teremtő énünk irányítson bennünket. "Az önmagunkba vetett hit: hit abban, hogy legyőzhetetlenek vagyunk, és a fejlődésnek nincsen határa, mert mindez tőlünk függ."

Az önbizalom nem más, mint céljaink megvalósításának mellékterméke, céljaink elérésének hite. A céltalan ember tehát komolyan bajban van. Első lépésben meg kell találnunk céljainkat, vagy annak okát, mért nincsenek. Azután bele kell vágnunk a megvalósításba, és ha sikerül, nő az önbizalmunk és megjön a kedvünk. A depressziós egyszerűen nem hisz abban, hogy célhoz érhet.

Vannak olyan személyek, akik képesek teljesen feladni saját álmaikat, céljukat, személyiségüket, és csak mások kívánságait lesik, vagy akár meg is próbálják kitalálni, hogy mit akarhatnak tőlük. Ezt az állapotot nevezi a pszichológia megfelelési kényszernek.

Az örök kérdésről mindenki más véleményen van. Olyan ez, mintha azt kérdeznénk, hogy vannak-e ufók, szellemek. Akik látták, megtapasztalták, érezték, azok állítják, hogy van, mások határozottan tagadják.

Ahhoz, hogy biztonsággal választ tudjunk adni, nem árt tisztázni a barátság szó jelentését. És innen megérthető, hogy mivel mindenkinek mást jelent a barátság fogalma, így ahány ember, annyit képzel a férfi-nő barátság lehetőségéről.

Olyan barátra vágyunk, aki egy úton mellénk szegődik és csak úgy jön velünk. Ha szomorúak vagyunk, nem kérdez, csak hallgat, mert tapintatos. Felveszi lépésünk ritmusát, együtt lélegzik velünk. Aztán szól, ha kell, és akár felfedi az Írásokat is. Beszél, nem fecseg, nem kíváncsiskodik. S mindeközben nem biztos, hogy felismerjük, hogy most igaz barátot kaptunk. Lehet, hogy ennyire el vagyunk foglalva önmagunkkal. De ő ott van. És amikor kell, háttérbe vonul és eltűnik csendesen.

Mi van akkor, ha folyton negatív dolgokra gondolunk? Vagy mi a helyzet, amikor pozitív gondolataink vannak? Mi történik akkor, amikor nem terhelnek bennünket sem pozitív, sem negatív érzelmek? Vizsgáljuk meg, hogyan hatnak mindezek a testünkre és az életünkre.

Az embert az iskolában megtanítják írni, olvasni, számolni, de figyelni és főleg odafigyelni senki sem tanítja!
Figyelmünk ne legyen passzív hallgatás. Az odafigyelés mindig aktív. Ennek megtanulható, begyakorolható fogásai vannak. Fegyelmezd a figyelmed!
Az emberek átlagosan 120 szó/perc sebességgel beszélnek. Viszont gondolkodni 4-500 szó/perc sebességgel tudunk. Van tehát bőven kapacitás az elkalandozásra. Ezt az időt kell pozitívan kihasználni. A következőkre:

Valami másra, ami nem az, ami most van. Megvalósítanád egy régi-régi álmod? Munkahelyet váltanál? Új vállalkozást építenél? Felszámolnád kiüresedett kapcsolatod? Megszabadulnál a felesleges kilóidtól? Összeállítottam neked egy kérdéssort, ami segíteni fog, hogy megérezd a saját erődet.

Senki nem lehet megmondhatója, hányszor hangozhatott el az emberiség történelme során, hogy „miért nem szerettem jobban, miért nem mutattam ki többször”? Hányan voltak, vagyunk és leszünk olyanok, akik az emlékezés napján nem, vagy nem csak az elhunytat, hanem saját kihagyott lehetőségeinket is siratjuk? Amikor szeretetünk millió jelét küldhettük volna felé, ám valami miatt mégsem tettük. Mert magyarázat és ok millió lehet, és ha valami lehetséges, hát meg is történik. Mindenféle álokok miatt felmentjük magunkat a szeretetnyilvánítás feladatának elvégzése alól. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy ez már akkor sem lehetséges, ha meg is akarnánk tenni. Mert az illető visszavonhatatlanul elment, itt hagyott bánatunkkal, önmarcangolásunkkal, szégyenérzetünkkel.

Aki a piros színt kedveli, rossz ember nem lehet. Komolyra fordítva a szót.