Évente egyszer, halottak napjának környékén embertömegek látogatnak ki a temetőkbe. Éjjelente mécsesek, gyertyák milliói világítják meg az amúgy sötét és néptelen sírkerteket, sokan zárásig üldögélnek elhunyt szeretteik sírjánál. Azt mondják, mindenki addig él, amíg az őt ismerők élnek. Hiába megyünk el, a minket ismerők életét továbbra is meghatározzuk. Ki jól, ki rosszul, de hatunk a velünk kapcsolatban voltak cselekedeteire, gondolkodására, viselkedésére. Nem mindegy hát, életünkben mit és hogyan teszünk, de az sem, hogy velünk mit vagy mit nem cselekszenek. Ám leginkább nem az a fontos, hogy hogyan viselkedünk egymással, hanem, hogy kinek, mikor és mennyi szeretetet adunk. És mindezt még a többiek életében kell megtennünk!
Senki nem lehet megmondhatója, hányszor hangozhatott el az emberiség történelme során, hogy „miért nem szerettem jobban, miért nem mutattam ki többször”? Hányan voltak, vagyunk és leszünk olyanok, akik az emlékezés napján nem, vagy nem csak az elhunytat, hanem saját kihagyott lehetőségeinket is siratjuk? Amikor szeretetünk millió jelét küldhettük volna felé, ám valami miatt mégsem tettük. Mert magyarázat és ok millió lehet, és ha valami lehetséges, hát meg is történik. Mindenféle álokok miatt felmentjük magunkat a szeretetnyilvánítás feladatának elvégzése alól. Aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy ez már akkor sem lehetséges, ha meg is akarnánk tenni. Mert az illető visszavonhatatlanul elment, itt hagyott bánatunkkal, önmarcangolásunkkal, szégyenérzetünkkel.
Azt is mondják, más kárán tanul az okos! Nos, ezek szerint igen kevés okos ember él közöttünk! Mi, a szólással ellentétben leginkább sajátunkból tudunk okosodni, de még ez sem általános. Ám mégis, ha egy szerettünktől meg kell válnunk, és elmenetele után némi bűntudatot érzünk, vonjuk le a szükséges következtetést, és kérdezzük meg önmagunkat: vajon a környezetemben még megmaradtak megkapják-e azt a szeretetet, amit irántuk érzünk? Kimutatjuk-e elégszer és elegendő mennyiségben? Ha csak egy kicsit is kételkedünk, bizonytalankodunk a válaszadásban, sürgősen gondoljuk újra kapcsolatainkat, mert ha nem így teszünk, napról napra, percről-percre dolgozunk saját későbbi fájdalmaink kupacának növeléséért. Nem az elment sírjánál kell keseregni, hanem életében kell szeretni! Amikor ráadásul még viszont is szerethet, tehát mindez még „üzleti” befektetésnek sem rossz.
Szerző:Tóth Sándor