Önmagunk feltétel nélküli szeretete és elfogadása több szempontból is nagyon fontos dolog, mégis sokaknak okoz problémát a megvalósítása. Hiszen jól belénk nevelték azt, hogy mindig törekedjünk a jobbra, többre, és soha ne elégedjünk meg magunkkal. Nos, szerintem a kutya itt van elásva! Valahogy az is belénk van programozva, hogy önmagunk elfogadása = megelégedés önmagunkkal. Márpedig ha elégedettek vagyunk magunkkal, akkor hogyan is ösztönözhetnénk magunkat a fejlodésre? A gondolatmenet hibás, de menjünk csak tovább. Ezek szerint amíg nem vagyunk tökéletesek, addig nem fogadhatjuk el magunkat.

Az önbizalom nem más, mint céljaink megvalósításának mellékterméke, céljaink elérésének hite. A céltalan ember tehát komolyan bajban van. Első lépésben meg kell találnunk céljainkat, vagy annak okát, mért nincsenek. Azután bele kell vágnunk a megvalósításba, és ha sikerül, nő az önbizalmunk és megjön a kedvünk. A depressziós egyszerűen nem hisz abban, hogy célhoz érhet.

Az önbizalom a megállíthatatlanság és az iszonyatos félelem közötti érzés. A saját énképednek óriása hatása van arra, hogy mások hogyan látnak. Az, ahogyan látjuk magunkat, valósággá válik - minél magabiztosabb vagy, annál valószínűbb a sikered.

Iskolás koromban néha édesapám írta alá az ellenőrzőmet. Amikor becsúszott egy-egy rosszabb jegy és rosszalló tekintettel nézett rám, akkor autómatikusan védekezni kezdtem és ilyeneket mondtam: "A többieknek még rosszabbul sikerült!” "Még így is enyém lett az egyik legjobb dolgozat!”
Ő ilyenkor kimért nyugalommal annyit mondott:
"Engem nem érdekelnek mások, csak az érdekel, hogy Te hanyast kaptál!” Utáltam ezt a mondatot, és nem értettem, hogy miért nem örül annak, hogy én tudtam a legtöbbet. Haragudtam rá és nem is szívesen mutattam meg neki a jegyeimet, hisz úgyis mindig elégedetenkedett.