Azt mondják, hogy jót tesz a léleknek, ha időről időre változtatunk szokásos életkörülményeinken, jót tesz egy időre elutazni valahová. Talán a lényeg éppen abban rejlik, hogy eltávolodunk azoktól a dolgoktól, amelyeket már annyira megszoktunk, hogy szinte nem is látjuk őket a jelenben, csak valamilyen emlékformával azonosítjuk őket. Az ember ugyanis könnyen eshet a rutin rabságába, így tudata beszűkül, és nem engedi, hogy észrevegye mindazokat a változásokat, mindazt az újat, amit az élet mindig magával hoz.

Kimondva vagy kimondatlanul, napról napra, egész életünkben pedig túlságosan sokszor feltesszük magunknak a kérdést: Miért kell szenvednünk? Mi végre a fájdalom? Ez a kérdés olyasvalamire vonatkozik, ami az ember számára elkerülhetetlen. Mindenki szenved; nehézségek mindnyájunk életében vannak, a törekvés azonban, hogy örömök és gyönyörök szakadatlan láncolatából álló boldogság legyen a miénk – hiábavaló.

Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.