Azt mondják, hogy jót tesz a léleknek, ha időről időre változtatunk szokásos életkörülményeinken, jót tesz egy időre elutazni valahová. Talán a lényeg éppen abban rejlik, hogy eltávolodunk azoktól a dolgoktól, amelyeket már annyira megszoktunk, hogy szinte nem is látjuk őket a jelenben, csak valamilyen emlékformával azonosítjuk őket. Az ember ugyanis könnyen eshet a rutin rabságába, így tudata beszűkül, és nem engedi, hogy észrevegye mindazokat a változásokat, mindazt az újat, amit az élet mindig magával hoz.
Ennek egyik ellenszere és az embert ébresztő eszköze az utazás. Ilyenkor hirtelen minden új lesz, semmit sem végezhetünk félig alvó állapotban, mint a megszokott munkahelyen, utcán vagy lakásban. Mindenre oda kell figyelnünk, mert semmi sem ismerős, azaz a jelenben történő események, illetve a jelenben lévő tárgyak és emberek annyira lefoglalják a figyelmünket, hogy háttérbe szorulnak múltbéli emlékeink és jövőre vonatkozó vágyképeink egyaránt. Néha a megszokott „önmagunktól” távol zajló élet néhány napja is elegendő ahhoz, hogy kipihentnek érezzük magunkat.
Ennél is jóval nagyobb megújító erővel hat lelkünkre az olyan utazás, amely a nekünk hiányzó mentális és érzelmi táplálékot is megadja, azaz olyan élményekben részesít bennünket, amelyek nemcsak újak és az adott pillanatban kötik le a figyelmünket, hanem gondolkodási témaként újra és újra felmerülnek tudatunkban, esetleg felébresztik bennünk a mélyebb megismerés utáni vágyat, olvasásra, kutatásra buzdítanak. Hogy mi hat így az egyénre, az saját lelki alkatától, illetve képzettségétől függ, azaz bármi lehet ébresztő hatású.
Van azonban egy olyan közös témánk, amely az emberi önazonosságunkat feszegető kérdése miatt minden más témát felülmúl. Ha eltávolodunk kis világunktól – ahol a személyes dolgok feltétlen elsőbbséget élveznek és a legnagyobb figyelmet követelik –, és egy ideig egy másik nép, esetleg egy másik kultúra szemüvegén keresztül nézünk a világra, előbukkanhat a legmagasabb szempont, amelyből világunkat és önmagunkat vizsgálhatjuk: az emberiség mint nagy egész kérdése. Az emberiségé, akinek van múltja és jövője, azaz sorsa a Földön. Ha utazásaink során nemcsak egy másik nép mindennapi életével találkozunk, hanem a miénktől eltérő világnézettel, a valaha uralkodó szellemiség nyomairól tanúskodó régi városok romjaival, fel kell tennünk magunknak a kérdést: miért gondolkodott az emberiség világszerte máshogyan, mint mi, a nyugati ember? Miért volt másmilyen az értékrendje, ami kihatott erkölcsére, életformájára, egyszóval mindenére? Mit tudtak, hogy annyira másodrendűnek tekintették a fizikai életet a szellemivel szemben, hogy ez ránk, akik egy évszázad alatt megszoktuk a mindenre kiterjedő kényelmet, néha szinte sokkolóan hat?
Múltunk számtalan kérdést vet fel, de a jövőnk sem kevesebbet. És meglepő módon ahhoz, hogy tudatunkat tágító és lelkünket megújító kérdéseinket feltehessük, nem is kell elutazni. Elődeink tudása mindenhol fellelhető, közös gyökereink mindenhol „kiáshatók” a Földön. Őseink is a természetből tanultak, és városaik felépítését az állandóan múló idő és a mozdulatlan tér mögött lévő természeti törvényekhez igazították. Nem természetből kiragadott, körülbástyázott városokat építettek, hanem élő városokat, amelyek a természet életének örök mozgásából részesültek úgy, hogy lehetővé tették, hogy az ember és szerveződései időről időre megújulhassanak. Az ember ekkor még nem esett a rutin és a korlátozó szokások csapdájába – ahogyan a természet élőlényeinek egyike sem szenved ezektől –, ráadásul ő, a természeti lények tudatosság nélküli életétől eltérően, értette és tudta is, mikor és minek jött el az ideje.
Ha utazásunk után visszatértünk megszokott életünkhöz, nézzünk új szemmel minden területére, és akkor lehet, hogy olyasmire is rájövünk, amire csakis a távollét adhatott lehetőséget. Másrészt, ha megtanulnánk saját városunkban is éber turista módjára járni, aki fölnéz az épületek homlokzataira, éber figyelemmel fürkészi tereinket és hidainkat, szobrainkat és az emberek arcait is, elsajátíthatnánk a napi megújulás egyik fontos összetevőjét. Akkor van baj, ha a lelkünket gyötrő terheinket egyáltalán nem tudjuk lerakni sem otthon, sem utazás közben, és bármerre is járunk, tulajdonképpen magunkkal hurcoljuk őket. Erre kétezer éve Seneca is figyelmeztette barátját, Luciliust: „Szívet kell cserélned, nem égboltot.” A szívcseréhez nem ajánl mást, mint minden lelki baj gyógyírét: a filozófiát, amely megújítja, és így állandóan fiatallá teszi a lelket.
Deák Szilvia
