|
Szendi Gábor: Bocs, de zavar, hogy zavar!
Az ember társas lény, de azért ezt néha lehet nagyon unni. A minap a buszon két fiatal nőnemű és egy fiatal hímnemű egyed fél méterre tőlem azon évődött, hányszor párosodott a hímnemű a mellette ülő nőnemű legjobb barátnőjével. Az évődést időnként hangos cuppogás és nyílt tapizás szakította meg. Mivel már akkor ezen a cikken gondolkodtam, feltettem a kérdést, na öcsi, most mi a teendő? Egyik verzió: Bud Spenceresen odalépni, és valami olyasmit mondani: „Csúnya fiú, nem zavar, hogy itt sokan ülnek körülötted”, és amikor csúnya fiú izomból akarja megoldani a helyzetet, akkor átdobni őt a buszablakon. Azért, ahogy ott elmélkedtem, éreztem, hogy nem ez a tuti megoldás, nemcsak az erőviszonyok meg az így támadó huzat miatt. Ha komolyan vesszük magunkat, konstruktívabban kell hozzáállni a dolgokhoz. Az asszertív vagy önérvényesítő viselkedést oktató könyvek az ilyen „ablakon átdobós” megoldásokra azt mondják: ez az agresszív viselkedés. Az is agresszív viselkedés lenne, ha csak egyszerűen leordítanám a fejét. Sőt, valljuk be, az sem jó, ha az ember megengedi magának azt a luxust, hogy spirázzon az ilyen dolgokon. Kinek hiányzik a magas vérnyomás, a fojtott indulat és egyéb primcsi dolgok?
A másik megoldás: én lenni török vendégmunkás, nem érteni vidám fiatalok társalgása. Igen, de az asszertív tréning tanfolyamok első leckéje, hogy ez meg a passzív vagy önfeladó viselkedés. Zavar valami, de úgy csinálok, mintha nem zavarna. Fel szokták még emlegetni a passzív-agresszív viselkedést, mint kerülendő viselkedésformát. A passzív-agresszív emberek néma ellenállók, azzal állnak bosszút, hogy nem tesznek meg valamit. Mondjuk jelen esetben egy hajóbőrönd (tele illemtankönyvekkel) rázuhanna a zavaró egyénekre, és akkor én, mint passzív-agresszív egyén nem törném kezem-lábam, hogy lecibáljam róluk. Mondjuk, nem venném észre.
De hagyjuk a csökött beidegzéseket, be kell lássuk, hogy kizárásos alapon marad az önérvényesítő viselkedés. De azért ettől nem lesz automatice könnyebb az életünk.
A csúf, a gonosz és az önérvényesítő
Az önérvényesítő viselkedés lényege: hogyan védjem meg saját jogaimat, miközben mások jogait is tiszteletben tartom. Már ennyiből is látható, hogy az önérvényesítő viselkedés nem alkalmas minden helyzet megoldására. Mert ehhez kell a másik kooperációja. Persze kérdés, mit tekintünk helyzetnek. Ha egy eladó a boltban elnéz a fejünk felett, vagy nem akarja becserélni a hibás árut, akkor mi a helyzet, amit meg akarunk oldani? Legyen ezentúl jólnevelt, ill. azonnal cserélje be az epilátorunkat? De arra semmi garancia, hogy gyors átnevelő tanfolyamunk sikerrel jár, ill. hogy epilátorunkat becserélik. S ezzel máris előállt egy újabb helyzet (nevezzük kíméletlenül kudarcnak): eladó nem változik, epilátorunkat nem cserélték be.
Az önérvényesítő viselkedés következménye tehát nem mindig a győzelem. Több okból is. Lehet, hogy előttünk járt a boltban egy asszertív tanfolyamról érkező csoport, és lepakoltatták az egész polcot, kipróbáltak mindent, majd vásárlás nélkül távoztak (tipikus házifeladat az ilyen tanfolyamokon). Az eladónk szíve ez idő alatt megkeményedett. De lehet neki gyermekkori traumája is (sokat ugráltatta mostohaapja), meg sok minden oka, hogy egyszerűen ne legyen vevő a mi önérvényesítő technikáinkra. Az önérvényesítés tehát nem ellenállhatatlan fogás, hanem kísérlet az emberi módon való együttélésre. Ez az az alaphelyzet, amit minden önérvényesítő viselkedés meg akar oldani. „Tisztelem jogaidat, személyiségedet, tiszteld Te is az enyémet.” Ezzel a nemes eszmével szemben azonban lehet valaki közömbös, sőt! Egy agresszív típusú személyiség erre azt mondhatja: tudod mit, ne tiszteld a jogaimat és én is fütyülök a tieidre. Aztán vannak olyan helyzetek, amikor az önérvényesítésnek nincs helye, mert gyorsan lelövik az embert.
Az önérvényesítő viselkedés kulcsszava a „jogos elvárás”. Írott és íratlan szabályok mondják meg, mit várhatunk el másoktól, milyen jogaink lehetnek adott helyzetben. Az agresszívet nem érdeklik a szabályok, csak önmaga. A passzív tudja a szabályokat, de nem meri számon kérni, ha megsértik őket. Az önérvényesítő megkísérli (!) érvényesíteni a jogait, de bekalkulálja, hogy ez nem mindig sikerülhet, és hogy nem minden helyzetben kivitelezhető. Vagyis az önérvényesítésnek van egy fontos lélektani aspektusa: tudatában vagyok jogaimnak, értékeimnek, és ha módomban áll, meg is védem ezeket. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Szükségünk van ezekre az érzésekre, hogy békében élhessünk magunkkal és másokkal.
Jogaink
Az önérvényesítés ott kezdődik, amikor az elnyomott háziasszony, férj, beosztott felemeli a fejét, megcsörgeti láncait, és azt kérdezi önmagától: miért kell nekem lelki nyomorban élnem? A válasz: mert értéktelennek érzed magad, mert azt hiszed, megbántod a többieket, ha ellentmondasz nekik, mert önző dolognak tartod, ha neked is vannak igényeid.
A jogok megfogalmazásával kezdődik minden, de mint látjuk, ezzel búcsút kell mondjunk az önfeladás filozófiájának. (Az ilyen cikkeket nem az agresszívek szokták olvasni, mert nem ők, hanem környezetük szenved.)
Pl.: Jogom van arra, hogy egyenrangú emberként kezeljenek. Jogom van érdekeimet képviselni, eszerint cselekedni, s adott esetben nemet mondani. Jogom van kérni. Jogom van saját véleményemen lennem és ezt kifejtenem. Jogom van tévedni. Jogom van gyengének lennem.
Rengeteg ilyen jogot fel lehet sorolni, és meglepően pozitívan tud hatni az emberre, ha jogként fogalmaz meg valamit, amit addig nem szívesen tett meg. Pl. jogom van másnak (önmagamnak) lenni egy osztályban, munkahelyen. Jogom van nem tűrni az érzelmi zsarolást. Jogom van nem magyarázkodni. Ha visszaszállunk az iménti buszra, ahol szerző tépelődik, mi a helyes viselkedés itt, akkor máris kész a mondat: jogom van eltűrni zavaró körülményeket, ha úgy vélem, nagyobb kockázattal jár megszüntetésük, mint elviselésük. Ha az önmagáért felelősen gondolkodó ember pozíciójából fogalmazzuk meg adott helyzetben jogainkat, akkor nem hajszoljuk bele magunkat kétes helyzetekbe. És persze jogom van megítélni, nekem mi a „kétes”. (Hogy mitől nem megy fel ilyenkor a vérnyomás, azt majd máskor. Előzetesen annyit: válj etológussá, és kezd el tanulmányozni a Homo Sapiens viselkedéses jegyeit.)
Na akkor önérvényesítsük magunkat!
Az önérvényesítő viselkedés technikája tulajdonképpen arra épül, hogy tájékoztatom belső állapotaimról (érzéseim, gondolataim, elvárásaim) a másikat, és ettől ő –empátiája, humanista értékei, szociális nyomás, stb. miatt- kényszerítve érzi magát, hogy változtasson álláspontján és viselkedésén. Pl. a főnökömet tájékoztatom, hogy nem értek egyet a szombati túlmunkával, mert nekem családi programom van. A moziban megkérem a mögöttem ülőt, ne rugdossa a székemet, mert zavar. Az eladót megkérem, azért csak próbáljuk ki a masinát, dacára, hogy szerinte ez fölösleges. Feleségemet megkérem, sáros cipővel ne járkálja össze a lakást, mert most takarítottam.
Az önérvényesítő közlés alapszabálya, hogy csak az „itt és most”-ra vonatkozik, és nem a másikról, hanem rólam szól. Ez az „itt és most” nem is olyan könnyű. Pl. amikor a főnököm immáron századszor kér meg arra, hogy szombaton is jöjjek be dolgozni, nem azt mondjuk, hogy „elegem van ebből az állandó robotból”, és hogy „soha többé”, hanem „most nem tudok bejönni”. Azt sem kell mondani, hogy mert most olvastam ezt a cikket. A moziban sem azt mondom, hogy „ne legyél már bunkó” (lehet, hogy kényszerbeteg és rugdosási kényszere van), hanem azt, hogy engem zavar. Amikor feleségem a sáros bakancsával össze akarja járkálni a frissen mosott követ, nem azt mondom neki, hogy „minden nő egyforma, nem tudják megbecsülni a férjüket, aki rabszolgaként dolgozik rájuk”, hanem azt mondom: „Megkérlek, ne sározd össze a követ, mert ettől olyan érzésem támad, mintha nem becsülnéd a munkámat, és ez nekem fáj.”
Vagyis nem mondunk általánosságokat, személyeskedőt, mert akkor arról kezdődik majd a vita, hogy nem is mindig, meg hogy ő nem bunkó, stb. Ha viszont nem azon erősködök, hogy ő vesz engem semmibe, dühit fel, kér pofátlant, hanem azt hangsúlyozom, hogy ezt és ezt tapasztalom, ettől így és így érzem magamat, ettől ezt és ezt gondolom, és ezért ezt és ezt szeretném. Ekkor ezt vitatni nem lehet, mert ezek az én belső állapotaim, és nem az övé.
A konkrétság minden szempontból nagyon fontos. Ha mi vagyunk az erősebbek, persze „lebunkózhatjuk” a másikat, de ezzel megfosztottuk őt az emberi méltósághoz való jogától, továbbá nem mondtuk meg, mit is várunk tőle. „Azzal, hogy rugdossa a székemet, zavar engem. Kérem, hagyja ezt abba.”
Na és ha rugdossa tovább?
Benne van a pakliban
Aki jogait készül megvédeni, legyen felkészülve arra, hogy ez nem megy mindig simán. Ilyenkor következik az állhatatosság, vagy az alkudozás.
Az állhatatosság lényege: nem tágítunk, de fokozzuk a nyomást. További rugdosásra határozottan így szólunk: „Kértem, hogy ne rugdossa a székemet,. Kérem fejezze ezt be.” És ezt elmondhatjuk még tovább fokozva: „Ismételten kérem, hagyja abba a rugdosást. Ellenkező esetben szólni fogok a biztonsági szolgálatnak”. Persze, ha nincs biztonsági szolgálat, vagy maga a biztonsági őr rugdosná a székünket, akkor dönthetünk, úgy, hogy jogunk van visszavonulni, elmenni a moziból, stb. És persze jogunk van nem vereségként megélni azt, ha a nyers erőszak miatt nem tudjuk jogainkat érvényesíteni.
Alkudozásra akkor kerülhet sor, ha a másik vitatkozik. Vagy pláne, ha kiderül, hogy neki is vannak jogai.
Mondjuk határidőre szeretnénk egy munkát elvégeztetni. Jogunk van hozzá? Igen. De ha a másik azt mondja, ez lehetetlen (ehhez joga van), akkor sem kényszerülünk ezt elfogadni. Javasolhatunk egy másik időpontot, engedményt az árból, stb. Egyszer olvastam egy könyvben, hogy a könyv szerzője még egy fix áras hűtőszekrényre is sikerrel alkudott az áruházban. Hiszi a piszi, mondtam akkor magamban. Aztán egyszer monitort mentünk venni, de amit kinéztünk, abból csak a kiállított darab volt. Jogom van új árért vadi új monitort kapni? Igen. De ha nincs? Odafordultam az eladóhoz és így szóltam: „Ez a monitor ki tudja mióta megy itt. Nem lehetne olcsóban elvinni?” Meglepetésemre azt felelte, hogy beszél a főnökkel. És el lehetett vinni olcsóbban.
Csak semmi harciasság
Az asszertív tanfolyamokról kirajzó emberek alig várják, hogy megvédhessék jogaikat. Ez nem jó hozzáállás. Az igazán önérvényesítő ember nem azt gondolja, hogy neki itt ki kell vívnia valamit, hanem az, hogy valami nyilvánvaló dolgot kell a másik tudomására hozni. Mert szegény, például nem tudja, hogy nem szeretem, ha helyettem döntenek. Ha ezt kétségbeesett agresszivitással akarjuk tudatni a másikkal, eleve azt sugalljuk, hogy rajta áll, van-e nekünk ehhez jogunk. Jogunk van, legfeljebb ő nem ismeri el. Az önérvényesítés nem szabadságharc, hanem figyelmeztetés az emberi normákra. De olykor mi is megszegjük akaratlanul is mások jogait. Jogunk van tévedni, de ha ezzel kárt okoztunk a másiknak, neki meg joga van kárpótlást kapni. Jogunk van kérni, de a másiknak joga van a visszautasításhoz. A buszon huzat volt. Kértem az ablaknál ülő nőt, hogy csukja be az ablakot. Rám förmedt, hogy akkor ő megfullad. Megértettem, hogy valószínűleg klausztrofóbiás, és csak így tudja elviselni az utazást. (A rámförmedés okozta vérnyomás emelkedést más technikával védtem ki.)
Az önérvényesítés nem csupán külső máz, fontos, hogy megtanuljuk önmagunkat és másokat elfogadni és becsülni. Az önérvényesítés nem elv és nem kötelező. Lehetőség. Nem vagyunk rongyemberek, ha nem vagyunk mindig önérvényesítők. Jogunk van kitenni a táblát: „Ma az önérvényesítés szünetel”.
|
|
Kategória: Önérvényesítés| Hozzáadta:: Hodildi(2012-10-22) W |
| Megtekintések száma: 457 | Helyezés: 0.0/0 |
|
|
