Jaj, ha kiderülne...
Van a személyiségünk a maga árnyas és napfényes oldalaival, és van egy képzeletbeli önmagunk, akihez minél inkább szeretnénk hasonlítani. Ez a képzeletbeli én sosem csinál olyat, ami összeütközik saját belső erkölcsi mércéjével – a valóságos azonban bizony elkerülhetetlenül cselekszik olyat, amelyet a belső hang, a lelkiismeret hangja mélyen elítél. Ezekből lesznek a titkok. Súlyos, sötét titkok, amelyek ha napfényre kerülnének, elsüllyednénk szégyenünkben. Talán csak egy eset, amikor nem szóltunk, hogy több visszajárót kaptunk a pénzből, talán egy egyéjszakás kaland vagy egy eltitkolt érzelmi fellángolás, de mindannyian őrzünk olyan eseményt, amelyről még legbizalmasabb barátaink előtt is mélyen hallgatunk.

Mindenki jobb ember nálam
És itt kezdődik a probléma. Mert valahogyan úgy érezzük, csak mi hordozunk ilyen terheket, mások jobbak, tisztábbak és becsületesebbek nálunk. Ha nem is érzünk nap mint nap bűntudatot az elkövetett butaság miatt, ott marad bennünk egy tüske, egy tüske, amely mindig felbukkan, ha témába vágó szituáció merül fel. Elég, ha csak arról hallunk, a szomszéd félrelépett, máris belénkhasít az eltitkolt egyéjszakás kaland. Gyorsan elhessegetjük ugyan, de a titok szele meglegyint, árnyként suhan végig a lelkünkön, és egy kicsit megint rosszabb embernek érezzük magunkat a többieknél. És ez a legalattomosabb aknamunka, amit a lelkiismeret végezhet. Mert bár nem történik szemmel látható változás, titkunk szép lassan aláássa önbizalmunkat, csorba esik önszeretetünkön – márpedig aki nem szereti önmagát, aki elítéli saját cselekedeteit, annak semmi sem fog úgy menni az életben.

”Van valaki bennem, aki rosszat akar nekem”
Hogy miért? Egész egyszerűen mert nem „szavazza meg magának” a jó dolgokat. Úgy érzi, neki nem jár a békés párkapcsolat, a jó munka, az anyagi biztonság, s tudattalanul bár, de a felé áramló jó dolgokat szinte „szabotálja”. Persze a felszínen minden rendben van, s talán mi magunk se hinnénk, hogy rosszat akarunk magunknak, de úgy érezzük, a többi ember és köztünk egy különbség van: hogy ők nem tudják rólunk, amit mi magunk igen. Márpedig hogyan szerethetnénk magunkat, ha tudjuk „bűnünket”? Hiszen épp ezért nem mondjuk el senkinek. Ha elmondanánk, elveszítenénk a szeretetüket, a megbecsülésüket és a tiszteletüket. Tulajdonképpen tudatalattink minden egyes alkalommal azt súgja fülünkbe, amikor egy jó barát szeretettel fordul felénk: „bezzeg nem szeretnél, ha tudnád rólam azt, amit én tudok”.

Ha tudnád, nem szeretnél
És itt van az igazi veszély: sem mi nem szeretjük önmagunkat, sem a felénk áramló szeretetet nem érezzük hitelesnek. Hiszen az a szeretet egy olyan embernek szól, aki pl. sosem lépett félre. Nem a valódi én-nek, hanem annak a képzeletbelinek, akire szeretnénk hasonlítani. De hát akkor ki szeret bennünket valójában? A válasz egyszerű: az, aki tud rólunk mindent, mégis szeret. Ám ha titkunk van, ezt senkiről nem mondhatjuk el.

Adj esélyt magadnak!
S hogy mi lenne akkor a megoldás? Először is annak tudatosítása, hogy nemcsak bennünket nem ismernek úgy igazából, mi sem ismerjük a többieket. Hogy nekik is lehetnek olyan cselekedeteik, amikről nem tudunk, senki nem tud, és valószínűleg ő is úgy érzi, hogy rosszabb ember másoknál. Meg kell értenünk és el kell fogadnunk, hogy bármennyire is szeretnénk, nem vagyunk tökéletesek, és lehetetlen leélni úgy egy életet, hogy soha semmilyen cselekedetünket ne bánjuk meg, és soha semmi olyat ne tegyünk, amelyet a lelkiismeretünk elítél. Ehhez remek segítség lehet, ha átgondoljuk „titkunkat”, és megkeressük azokat a mozgatórugókat, amelyek az adott cselekedetre sarkalltak. Hazudtunk? Talán csak megfelelni akartunk, szerettük volna, ha szeretnek. Félreléptünk? Talán csak nőnek akartuk érezni magunkat, talán épp összeomlott minden körülöttünk, s csak vigaszt akartunk. Mert bármit is tettünk, egy biztos: mögötte valami olyan vonásunk húzódott, amely emberi és jóra törekszik. Mindenkinek van árnyékos oldala – ezellen persze küzdenünk kell, de ha olykor-olykor győzedelmeskedik, ne küldjük képzeletbeli máglyára magunkat. Fogadjuk el, hogy kudarcot vallottunk a rosszabbik énünk ellen folytatott küzdelemben, bocsássunk meg magunknak, és gondoljunk arra, hogy a háborút akarjuk megnyerni, nem a csatát. És ezzel a tudattal talán már el tudjuk valakinek mondani azt a titkot, amely úgy nyomaszt bennünket – és mert bizalmasunk valószínűleg nem fogja ránkvágni az ajtót és nem fog kevésbé kedvelni bennünket, újra hihetjük azt, hogy hibáink ellenére is szerethetők vagyunk.