Napjainkban nő a magány, a magányosok száma. Divat vagy valóság ez az állapot ? 

Mai világunk sajnos kedvez  a magánynak.

A mai „modern” magányos a külső-belső élet közt húzódó „senki földjén” kallódó vándor. Nem formailag, hanem töltésében magányos! A századfordulón azt mondták az ilyen emberre: gyökértelen, talajtalan, ma egyszerűen csak magányos.

Ruttkai Éva a következőképpen fogalmazta meg :

„Ahogyan ma elmegyünk egymás mellett. amilyen közömbösen tudjuk néha nézni mások vergődését, amilyen irigykedve romboljuk  le mások teljesítményét, ahogyan megkérdőjelezzük egymás tisztességét, ahogyan lassan leszokunk az önzetlenségről, az áldozatvállalásról, amilyen üresen tudunk élni…Csoda ha magányos az egyes ember?”

Ki az igazán magányosnak mondható ember?

Az, aki lényegében elveszítette vagy megszüntette a világgal és saját belső világával  való kapcsolatát. A mai ember, aki a kinti ingereket, a külsőségeket hajszolja, eltompult, elveszítette belső fogékonyságát, és belső hallását a csendre. Elfelejtett befelé fordulni. Ezzel egyidejűleg elveszítette nyitottságát a világ és a többi ember felé.

Mikor válunk/válhatunk magányossá? Ki lehet magányos?

Bármikor! Bárki! Nézzük sorra, életkorok szerint:

1.  Kisgyerekek magánya:

 Soha ennyi magányos gyerek nem élt a földön, mint most. Elvált szülők gyermeke! Árván maradt gyermekek! Állami gondozásba adott gyerekek. De gondoljunk a családban élő, túlzott hajszában élő szülők magányos gyermekeire, a „kulcsos gyerekekre”, a „hamburgeres gyerekek”-re… Sok gyerek éli meg családban azt, hogy ő teher, nyűg, akivel gond van. Ez az érzés lesz/lehet a  bölcsője a későbbi, felnőttkori magánynak, esetleg depressziónak.

2.  Serdülők magánya: 

Ez egy igen kritikus kor. Ha ebben a korban ezek az ifjak  nem kapnak kérdéseikre, problémáikra  -  különösen az introvertáltak – választ, vagy megértést a   szülőktől, tanároktól, barátoktól,  soha meg nem élt magányt élnek át. Éppen ez a magány-érzete sodor sok fiatalt  a korai szexualitáshoz vagy a drog-fogyasztáshoz.

3.  Felnőttek magánya:

Minden felnőtt is  lehet magányos.

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->fizikailag  egyedül élők, özvegyek, elváltak

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->házasságban   élők (főleg  ha a házassági közösség egyetlen színtere a hallgatag esti tv)

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->magányos  lehet valaki egy népes család közepén is

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->betegség esetén a kórházi ágyon

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->ha már semmi különös feladata nincs, ha nincs szükség a munkájára (nyugdíjazás)

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->magányosak lehet egy ember rendezetlen múltja miatt (amely folyton kísérti)

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]--> 

5.  Öregek magánya:

 Magányos lehet az idős ember a barátok, ismerősök, rokonok halálának híreitől (is).  Tudomásul kell vennie, hogy az ő nemzedéke lett a soros a halál felé. Magányosak  lehetnek az öregek, ha senkijük nincs, ha gyerekei távol élnek. De fájdalmas, nehezen elviselhető magányt él át, ha meghal az idős házaspár egyik tagja.

6.   Páros magány:

Paul Valery írta: „Az Úristen azért teremtette Ádám mellé Évát, mert Ádám nem volt elég magányos”. Bizony sok Ádám és sok Éva él páros magányban, házasságon belől. Mert egyszerűen nem tudnak beszélgetni. Amit gondolnak, éreznek, valójában sosem mondják el egymásnak, gyávák az őszinteséghez, nincs bennük elég bátor szeretet. Nem mer őszintének lenni az egyik fél, attól tartva, hogy kineveti, lenézi a társa, vagy visszaél, visszautasítja legmélyebb érzelmeit.

Hányszor lehet látni parkban vagy víz parton ülő párokat , köztük szól a rádió, ők meg messzire néznek … Távolba?  Vízre? A semmibe?

Mindenesetre nem egymásra.

Még nem? Vagy már nem ?

Mindenkinek kell egy fórum, ahol őszintén, fenntartások nélkül és természetesen élhet. Ez lenne a család. Sajnos sok mai család – egyre több – erre alkalmatlan.  Mert:

- különböző érdeklődésű házastársak reménytelenné teszik a próbálkozást

- eltérő temperamentum szintén ugyanolyan akadály

- egy „könyvmoly” és egy „sportember”   nehezen fog  összeérni az élet során

Ők ugyan együtt élnek, de kicsit mindig egyedül maradnak. Nem a szó fizikai értelmében, hiszen ugyanazon előszobában közlekednek, ugyanazon étkezőben esznek, talán még együtt is alszanak, de egyedül maradásuk ezek fölötti dolog.  Ennyi az egész és máris készen áll a páros magány intézménye!

De az igen sokat dolgozó és robotoló emberek is megvallották már, hogy munkájuk voltaképpen menekülés a páros magány egyhangúsága elől. A középkorúak összeroppanását  a modern lélektan a FIGARO-SYNDROMA néven írja le. Mert Figaro itt, Figaro ott, Figaro mindenütt van…csak otthon nincs!  Nem más ez kérem, mint szeretet-krízis. Ez legtöbb ember életútjának a felénél szokott jelentkezni. Amikor felteszi a kérdést mindenki: „Hogyan tovább?” Márpedig 40-50 körül ezt minden gondolkodó ember felteszi.

Miért vagyunk magányosak?

Miért van az hogy az egyik ember egyedül él és nem magányos, míg a másik nagy családban is magányosnak érzi magát?

Durván összegezve ennek két oka van / lehet:

1./ gyerekkorában nem tanulja meg (nem tanítják meg!) a jó „én-te” viszonyt! Sok szülő nem tanítja meg a gyerekkének, hogyan lehet és kell a szeretetet kimutatni illetve azt elfogadni. Nem tanítja meg, hogyan kell kapcsolatot teremteni az emberekkel. Az ilyen ember ha felnő, emberek között állandóan zavarban lesz, nem tud beszélgetést kezdeményezni, magába zárkózik, ha meg kell szólalnia, tenyere tocsogni fog az izzadástól, gyöngyözik a homloka, kiveri a veríték, torkában ver a szíve az izgalomtól. Ezért visszahúzódnak, máris magányosak, „befalazódnak” önmagukba, ők a teli seb, szomorú, morózus emberek.  Gyakran találkozunk az életben ilyen emberekkel, akik  álarcot viselnek, kifelé csak a morcosságukat mutatják, miközben  befelé sírnak, lelkük mélyén SOS jeleket küldenek  a külvilág felé.

A szülők a gyermekek nevelésében  betöltött szerepét és  felelősségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. ! (Szülő segíthet és szülő árthat a legtöbbet gyermekének!)

2./ a másik ok az előző ellentéte: ha az előző” önmagába falazódik”, akkor ez a típus a mások életébe tör. Állandóan nyüzsög, panaszkodik, folyton önmagáról beszél, folyton elégedetlen, semminek sem örül. Azért lesz magányos, és fog elszigetelődni, mert menekülnek tőle az emberek.

Mit lehet tenni?

Kitörni! De hová?

Gyakori a pótmegoldások sora! Olyan, mint:

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->alkohol

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->munka-alkoholizmus

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->hétvégi horgászatba  menekülés, vagy kocsi-szöszmötölés

<!--[if !supportLists]-->-         <!--[endif]-->kutya-kultusz: e mögött ne  csak a státuszszimbólumot lássuk csak meg, mert sok embert a magány-érzése kapcsol kutyájához. A kutya a szeretetet szeretettel viszonozza! „Aki sohasem tartott kutyát, nem tudja mit jelent szeretetben élni” (Shakespeare)

De ezek mind csak a pótmegoldások. Jogos feltenni a kérdést:

Kell ennyire menekülni a magánytól? 

Kell ennyire félni a  magánytól?

Nem lehet hasznunkra  olykor a magányosan eltöltött idő ? Hiszen léteznek termékeny magányok is, amely alkalmat nyújt az írás, alkotás, elmélkedés elmélyült lehetőségeire.  Mert a magányban nagy lehetőségek is benne rejlenek.  Az alkotók is magányban tudnak alkotni, igaz, az ő magányuk csak formai! Tartalmában éppen az ellenkezője!

Láthatjuk, a magány lehet: szívet-tépő, gyötrő, megölő, de lehet produktív is. Sokszínű, amint sokszínű maga az  ember is.

Mit tehetünk hogy elkerüljük a magányt, vagy hogy elkerüljön a magány?

Legyünk emberei másoknak!  Vagyis legyünk segítői, megértői, odafordulói. Adjunk le egy keveset a közönyünkből.  Hiszen minden  embernek egy megértő, őt elfogadó másik ember az igazi gyógyszere. Éppen akkor van szükségünk egy másik emberre, amikor rosszul megy a sorunk, amikor kétségbe vagyunk esve, amikor lehangoltak vagyunk, amikor bekerít bennünket az élet, amikor életünk reménytelennek, szürkének látszik. Ha él, létezik egy ember, aki  ránk figyel – ha csak a telefonvonal végén is - már nem vagyunk egyedül.

Álljunk meg olykor néhány perce és vegyük észre a másik embert !

Talán legközelebb ő is észrevesz bennünket…