A múlt szakemberei határozottan idegenkedtek volna ettől a felfogástól. Nemcsak azért, mert mindig a filozófia és a költészet eszközeivel közelítettek ehhez az egzisztenciális tapasztalathoz, hanem mert többnyire jóindulattal is viseltettek iránta: az alkotóerő forrását, az önismeret útját, az Istennel való együttlétet látták benne. A magány gondolatához sokáig pozitív képzetek is társultak, így a hősi nagyság, az erő és az önismeret. Csakhogy lassacskán a mozikból is eltűntek a magányos hősök, azok férfiak, akik folyton egyedül küzdenek a gonosz ellen. Időközben gondoskodó családapa vált belőlük – vagy éppen bonyolult szingliegzisztenciát tettek magukévá, akiket különféle szorongások és kényszerek jellemeznek. A magányos farkas nimbusza a múlté.
A magányról ma a legtöbb embernek a társ utáni vágy, a levertség, a félelem és az elhagyatottság jut az eszébe. Holott képesek vagyunk különbséget tenni aközött, amikor valaki „egyedül érzi magát” és amikor „egyedül van”. Meglehet, hogy a nyelvünkből eltűnt a magány pozitív oldala, de vágyképeinkből korántsem. Egy lakatlan sziget, egy eldugott hegyi kunyhó, a sivatag – sokan vágyódnak ezekre a helyekre, mert bennük a hétköznapok ellenvilágát látják. Azokét a szürke hétköznapokét, amelyeket szűk terekbe zárva, sokadmagukkal töltenek el – a lakótelepen, az irodában, a forgalmi dugóban, valamint az körülkerített természetben. A hétköznapokét, amelyekből egyre tudatosabban próbálnak ideig-óráig kiszakadni, például úgy, hogy hétvégén kikapcsolják a mobiltelefonjukat, beiktatnak néhány wellness-napot vagy éppen egy kolostorban töltik a szabadságukat. Számukra az egyedüllét luxus. Csak rövid időszakokra vonulnak vissza – nincsenek kirekesztve.
Azzal viszont senki sem szívesen kérkedik, ha magányosnak érzi magát. Anyagi nehézségeinkről, szexuális vagy kapcsolati problémáinkról könnyebben beszélünk, mint arról, hogy a szombat estét egyedül töltöttünk a televízió előtt. Vagy hogy sohasem csörren meg a telefonunk. Hogy meghittségre vágyunk. Hogy félünk attól, hogy unalmasak vagyunk, illetve visszautasítanak. A pszichológusok megfigyelték, hogy a magány a szégyenérzet, a félrenézés és a tagadás forrása, a kapcsolati és a személyes csőd megnyilvánulása. Főként a férfiak járnak jól, ha elrejtik a magányukat: több tanulmány is kimutatta, hogy ellenkező esetben jóval erőteljesebb elutasításban részesülnek – különösen a másik nem részéről. A maradéknak, selejtesnek, népszerűtlennek ítélt magányosak kisebb vonzerővel kecsegtetnek – állítják a kutatók. És valószínűleg felébresztik másokban a magánytól való félelmet.
Egy név nélküli, több európai országra kiterjedő felmérésben a nőknek alig nyolc, a férfiaknak mintegy három százaléka állította magáról, hogy „gyakran magányos”. Hogy „néha”, azt már minden negyedik nő és minden hatodik férfi érezte magára nézve igaznak. Mivel a magánykutatók nem bíznak az ilyen önértékelések őszinteségében, kérdőíveikben szeretnek egy kicsit tovább is elidőzni a kényes kérdéseknél: „Milyen gyakran érzi magát közel másokhoz? Milyen gyakran érzi magát vállalkozó szelleműnek és barátságosnak?... ...szégyenlősnek? …egy baráti társaság tagjának? …kirekesztettnek?”
Ezek alapján összességében magasabbak értékeket kapunk, és megszűnik a nemek közötti különbség, sőt a férfiak lesznek a magányosabbak – állítja Daniel Russell amerikai pszichológus. Ma az empirikus kutatásban, a hetvenes évek óta az általa kidolgozott kérdőívet használják a leggyakrabban. Ez az úgynevezett „UCLA magányossági skála” közvetetten úgy értékeli a magányt, hogy a megkérdezett mekkora eltérést érez valós és vágyott kapcsolatai között. „Az optimális szint egyénenként változik – magyarázza Russell –, de aki azt nem éri el, magányosnak érzi magát. Aki pedig meghaladja azt, és kevesebb kapcsolatra vágyik, bizonyára szintén nem boldog – teszi hozzá Russell. De erre nincs kifejezésünk. A social crowding talán illene rá – leterheltség a túl sok társas kapcsolat miatt.”
A magány vizsgálatára ezen kívül még legalább egy tucat mérési eljárás és definíció létezik; pszichológiából, szociológiából, valamint az orvostudomány területén esettanulmányok százai készültek az utóbbi harminc évben. De az egyedüllét szükségletét ezek csak elvétve érintik.
A tudomány elsősorban elmagányosodásként, a kapcsolati háló hiányaként értelmezi a magányt. Russell mégis hangsúlyozza, hogy az embernek, mint reflexív lénynek alapvető igénye az autonómia, az önfelfedezés és az önmegvalósítás is – és ezekhez egyedüllétre van szükség. „Létünket individuális és társas természetünk polaritása határozza meg. A művészet az, ha valaki ki tudja egyenlíteni az ezzel járó feszültségeket.” Hiszen vitathatatlan, hogy az ember társas lény, aki rá van utalva arra, hogy közös nevezőre jusson másokkal; aki függ a többiektől, és általuk válik azzá, aki. „Az érzés, hogy tartozunk valahová, éppoly alapvető szükségletünk, mint az evés, az ivás vagy az alvás” – állítja a chicagói magánykutató, John Cacioppo.
A kiválasztódás évmilliókig tartó folyamata olyan aggyal áldotta meg az embert, amely semmire nem specializálódott jobban, mint a társas jelek feldolgozására. A szelekció képessé tett bennünket arra, hogy sok időt és gondolatot szenteljünk kapcsolatainknak, különbséget tudjunk tenni idegenek és a barátok, szex és szerelem között. Úgy alakította ki érzelmi háztartásunkat, hogy kapcsolataink minősége döntően befolyásolja lelki egyensúlyunkat. A legtöbb ember arra a kérdésre, hogy mi teszi boldoggá, az egészség után rögtön a boldog párkapcsolatot, a családot és az őt szerető embereket emeli ki, s csak ezután említi az élet értelmét. (Geo-magazin)
