Nem az ördög, nem a kocsonyás űrlény, hanem az Idő az ember legfőbb mumusa. Az idő folyton csak múlik, elszáll, rohan, siettet, az idő rabjai vagyunk, és állandóan egy ördögi szerkezetre figyelünk, amelynek mutatói könyörtelenül haladnak előre. Elszalasztott pillanat, lejárt határidő, eltékozolt ifjúság, régmúlt boldog idők, feláldozott élet, utolsó óra. Kifutunk az időből, fecséreljük az időt, raboljuk más idejét, vagy a mienkét rabolják és ezért nincs időnk semmire.
Az ember kitalálta az Időt és boldogtalan miatta. De nem a fizikai idő szenvedéseink igazi forrása, hanem a megélt idő jelentése.

A múlt
Kezdjük ott, hogy a múlt nem is létezik. Persze fényképeket kotrunk elő, meg emlékképeket sorolunk, hogy a múlt igenis létezik. A múlt azonban, mint idő nincs, a múlt csak lenyomatként létezik. A múlt fikció, a múlt illúzió.
Ha a múlt nagyszerű volt, nem szoktunk rajta filozofálni. A múlttal leginkább akkor van baj, ha nyomasztó dolgok, fájdalmas veszteségek történtek velünk, ha sérelmekre, szenvedésre, elhagyatottságra emlékezünk vissza. A XX. század a pszichológia százada is volt, sajátos magyarázóelvek születtek, melyek mélyen beleivódtak kultúránkba. A pszichológia a múltbeli történésekkel magyarázza a személyiség kialakulását, és a szorongások és lelki betegségek forrását is a múltbeli történésekben látjuk.
Alkoholista apa, rideg anya, elvált szülők, traumák, csúfolódó osztálytársak, szégyen, bűntudat. De elmúltak. Elmúltak és már nem léteznek. Amikor barátunknak, vagy a pszichológusnak felidézük a múltat, átéljük a múltat, megértjük a múltat, vagy a múlt bilincsként fog le minket, akkor mindez csak egy illúzió, szimbólikus viselkedés. Úgy csinálunk, mintha a múlt létezne. Valójában csak lenyomatok vannak a lelkünkben itt és most. De ha a múlt nem létezik, akkor hogy lehet, hogy még mindig alapvetően meghatározza viselkedésünket, gondolkodásunkat, törekvéseinket, önértékelésünket, mi több olykor álmainkat is? Hogyan fájhat egy pofon, mikor az az arcunk már nem is létezik, amire kaptuk, hiszen arcbőrünk hétévente kicserélődik? Hogyan szégyellhetjük magunkat egy cselekedetünk miatt, mikor talán már nem is élnek azok, akikkel szemben még mindig bűntudatunk van? Miért tud fájni, hogy az osztályban kiközösítettek, mikor már régen felnőttek vagyunk? A múlt mintha létezne, pedig nincs. Nem tudunk visszamenni, mint a múzeumban az előző terembe, hogy újra megnézzük a képeket. A múlt lenyomatával viaskodunk csupán. Ha hirtelen amnéziásakká válnánk, ha úgy tudnánk valahogy csinálni, mintha nem is kaptunk volna pofont, nem is tettük volna meg szégyellni való tettünket, és mindenki szeretett volna minket az osztályban, akkor nem is volna ezekkel az emlékekkel semmi bajunk. Vagyis nem a múlttal van bajunk, hanem az emlékekkel.
A múlt lenyomat. Ha egy szobrot látunk, nem úgy tekintünk rá, mint kitartó vésés eredménye, hanem a szobrot látjuk a maga valójában és jelentésében. A szobor itt és most létezik, a szobor karját, lábát és fejét nem kialakulásával magyarázzuk, hanem az csak úgy van és kész. Hogy hogyan faragták ki, az nem érdekes. Lelkünk, személyiségünk itt és most létezik. Kialakult, mint a szobor, és most van. Egy működő valami. Lelkünk valójában agyunk itt-és-most működése. Az emberi agy létezése során begyűjti az őt ért hatásokat, értékeli, eltárolja, és ennek során átalakul. Aki veszélyes környezetben élt, mert apja részegen tántorgott esténként haza, az szorongóvá és gyanakvóvá formálódott. Agya megtanulta, hogyan kell élni egy veszélyes környezetben. Akinek boldog gyermekkora volt, szülei állandóan bátorították, annak agya megtanulta, hogyan kell élni egy elfogadó, inspiráló környezetben. Két tanulási folyamatnak két nagyon különböző agyműködés a végterméke. A különböző tapasztalatok két eltérő embert formáltak meg. De nem az a lényeg, hogy múltjuk más, hanem az, hogy itt és most mások.
A múlt tehát valójában a jelen, a jelenben való létezési módunk. Itt és most utáljuk, ha igazságtalanok velünk, és nem a múlt okozza, hanem az, hogy most ilyenek vagyunk. A múlt csak magyarázat, indoklás, értelmezés. Az emlékek itt-és-most arra valók, hogy értsük és értelmezzük magunkat. A múlt nem létezik, csak magyarázat jelenbeli gondolkodásunkra, viselkedésünkre. A múlt csak annyiban érdekes, mint gyártási folyamat. Hogy mennyire így van, bizonyítja, hogy ugyanolyan múltbeli események hatására egészen más emberek formálódhatnak.
Nem tetszik a múlt?
De mi akadálya volna annak, hogy a szobrot átfaragjuk? Semmi. És mi akadálya van annak, hogy itt-és-most működésünket megváltoztassuk? Egyedül mi vagyunk az akadálya. Nem hiszünk benne, hogy lehetséges. Átéljük magunkat valamilyennek, és azt hisszük, hogy az valami stabil, változtathatatlan dolog. Ha ugyanis azt kérdezem, mi akadálya volna, hogy másként emlékezzünk, Ön egyből azt válaszolná, hogy akkor az önbecsapás, önámítás volna. Az emlékeket átírni? Hogyisne. Az csalás. Szeretném bebizonyítani, hogy nem így van. Az emlékek egyfelől képek, benyomások, érzések, másfelől múltbeli események értelmezései. Az emlékezés szubjektív dolog.
Vegyük azt az embert, akit egész gyerekkorában csúfoltak, de később sikeres ember lett. De még mindig fáj neki a múlt. Ha erre gondol, igazságtalanak érzi a múltat, és ettől szenved. Megkérdezzük tőle, miért olyan rossz ez az emlék. Hiszen csúfolódás annyi ember életében volt, és sokan még csak nem is emlékeznek rá. Azt feleli, azért, mert akkor nem tudott hinni önmagában, elhitte, hogy ő szerencsétlen. Kérdezzük meg tőle, hogyan lett mégis sikeres? Elgondolkodik, és azt feleli: mert meg akartam mutatni nekik, hogy érek én is valamit. Aha. Tehát a gyermekkori emlékekből kimaradt valami fontos dolog: mindig, amikor csúfolták, dacos elhatározás született benne, és ez vitte őt aztán sikerre. Megkérjük őt, képzelje el, amint kisgyerek és csúfolják, de most ne szégyent, hanem dacos elhatározást és öntudatot érezzen, s mondja azt magában: "gúnyolódjatok csak, majd meglátjuk, ki nevet a végén". A férfi újraéli most módosítva emlékeit, és különös változáson megy keresztül. Azt mondja, érdekes, most nem vesztesnek, hanem győztesnek érzi magát. Képes már gyerekként is átélni azt a fölényt, amit most érez. Úgy látja magát, hogy ő nem akármilyen gyerek volt. Büszke magára, miközben gúnyolják. Belátja, hogy volt benne valami rendkívüli, ami képessé tette arra, hogy javára fordítsa a gúnyt.
Na most melyik az igazabb emlék? Amire fájdalom visszagondolni, vagy az, amit kiegészítettünk, és aminek büszkeség lett a tartalma? Csaltunk? Nem. Csak rámutattunk a férfinek arra, hogy rosszul, hiányosan emlékszik. Ha gyermekkorában nem érezte volna azt, amit most utólag "beleépítettünk" emlékeibe, akkor most nem lehetne sikeres. Az emlék az agyban olyan, mint egy viselkedésgenerátor. Ha megváltoztatjuk, változik az általa generált viselkedés is.
Vagy vegyük annak a nőnek az esetét, aki egy este kijött a házukból és be akart szállni kocsijába. Ekkor egy felé igyekvő alakra lett figyelmes. Nem látta tisztán, mert sötét volt, ezért udvariasan az alak felé fordult, azt hitte, az kérdezni akar valamit. Az alak történetesen a környéken garázdálkodó késes támadó volt; rárohant a nőre, aki védekezett és kiáltozni kezdett. A férfi csak az arcán tudta megvágni, aztán a házból kirohanó segítségre elmenekült.
Az élmény súlyos trauma, egy életre megnyomoríthatta volna a nőt. De csak akkor, ha olyan borzalomnak éli meg, aminek megismétlődésétől egy életen át retteg majd, és újra és újra elképzeli, mit lett volna, ha a támadó megöli.
A történetnek azonban van egy másik olvasata. Ez a nő hős volt, aki nem esett pánikba, hanem küzdött és megmenekült. Az áldozat-emléket cseréljük ki a kivételesen bátor és harcolni képes nő emlékére, és meghökkentő módon az emlék pozitív felhangokat kap. Az emlék tartalma most nem az, hogy "úristen, mi minden történhet egy nagyvárosban", hanem az, hogy "velem nem lehet akármit csinálni, én megvédem magamat".
Az élet értelme én vagyok
Az emlékek igenis átírhatók. Ez nem meghamísítás, hanem az emlék kibontása, elmélyítése, olyan részletekkel való kiegészítése, ami valamiért nem tárolódott el az emlékkel. A leggyakoribb ok, hogy még éretlenek voltunk a velünk történtek teljes megértésére. Ha az emlékeket korrigáljuk, gyökeresen megváltozhat a jelentésük.
Orvostanhallgatókat kérdeztem negatív emlékeikről. Az egyik elmondta, hogy fiatalabb korában súlyos beteg volt, de nem látta, mi volna neki ebben most a jó. Megkérdeztem tőle, mit tanult belőle, mit köszönhet a betegségének? Lassan rájött, hogy súlyos betegen olyan tapasztalatokat szerzett arról, milyen betegnek és kiszolgáltatottnak lenni, hogy e tapasztalatok alapvetően megváltoztatták az orvoslásról alkotott nézeteit. Valószínűleg sokkal jobb orvos lesz. Mostantól betegségére úgy emlékszik majd, mint olyan tapasztalatra, amely teljesebbé tette az életét.
Sosem a múltat írjuk át, a múlt nem létezik. A múlt saját élettörténetünk értelmezése. Kiemelünk bizonyos meghatározónak vélt eseményeket, elfelejtünk másokat. De ez a kirakott kép itt-és-most van a fejünkben, a múlt emlékei csupán illusztrációi annak, hogy minek hisszük magunkat. Vesztesnek, vagy győztesnek. Ugyanabból az "emlékkészletből" mindkettő kirakható. Van, aki mindig arra emlékszik, amikor a bajok keletkeztek. Van, aki arra emlékszik, amikor megoldódtak. Ugyanazokból az eseményekből kirakható egy vereségsorozat és egy sikertörténet.
A múlt, mint önmagunk értelmezése nem kőbevésett dolog. A múlt csak ránk gyakorolt hatása révén, itt-és-most létezik viselkedésünkben, gondolatainkban, emlékeinkben.
A "múlt" sok mindenre használható. Büntethetjük vele magunkat, levezethetjük, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. De a "múlt" rengeteg tapasztalatot rejt önmagunkról. A "múltnak", a szenvedéseknek pozitív értelme is lehet. Ha ezt megértjük, ugyanazzal a "múlttal" más emberekké válhatunk. De ehhez el kell fogadnunk, hogy nincs múlt, csak a jelen van. Vagyunk valamilyenek. És döntés kérdése, hogy másmilyenek legyünk. De tényleg ilyen egyszerű? Mi akadályoz meg minket abban, hogy átlépjük saját árnyékunkat?
Hát a szorongás?
Na igen. Agyunk tanult, és megtanultuk, hogy szorongjunk. A "múlt" megtanított minket arra, hogy kevesek, gyengék, buták, csúnyák, stb. vagyunk. Nem jó, de megnyugtató. Ha el akarunk térni "tapasztalatainktól", rögtön elbizonytalanodunk, és szorongani kezdünk. Ha úgy döntünk, megtesszük, amitől mindig féltünk, akkor szorongás tör ránk. Egy lány fél bármit írni. Lelkébe vastag betűkkel van beírva, hogy "nem tudok fogalmazni". Tudna, de nem mer. Szorongani kezd minden leírt szótól. Egy férfi nem mer értekezleten megszólalni. Mert emlékszik rá, hogy "mindig felsült". Ha nem írok, ha nem szerepelek, ha elkerülöm a kihívásokat, akkor elkerülöm a szorongást. De elkerülöm vele azt a jobb életet is, amit élhetnék. Amiért olyan nehéz változni, az nem a múlt, hanem jelenbeli szorongásaink. Ha úrrá tudunk lenni szorongásainkon, akkor tudunk változni. Ha a szorongáskerülés lesz életcélunk, akkor valóban "hat a múlt". Belenyugszunk a vesztes történetbe. De cserébe okolhatjuk életünkért a "múltat".
Legközelebb -a bizonytalan jövőben- a jövőről értekezünk.