Az állatvilágban a hím verseng a nőstény kegyeiért. A cél érdekében pazar táncot lejt előtte, esetleg össze is verekszik érte a környék hímjeivel. A nőstény pedig választ, s a díjnyertes mutatvánnyal előálló hím jutalmaként létrejöhet a szerelmi légyott. A hím verseng – a nőstény választ. Így van ez a mesékben, s jellemzően így volt még a 20. század derekán is. Napjainkban e téren a szerepek felcserélődése érzékelhető – már nem pusztán metafora, hogy lassan a nők verekszenek és a férfi választ. E szerepcserék ára pedig gyakran a működésképtelen kapcsolat és a magány, a vásárlásba és önkényeztetésbe menekülő szingli nő és a metroszexuális férfi.

 

Mindeközben társadalmunk és több tízezer éves biológiánk mást sugall. Egy magyar szeszesital-reklámban a férfi heves megszállottsággal űzi a csodaszarvast; elcsigázott, ereje fogytán, de viszi előre a szenvedély. A férfi számára a nő a jutalom – a nő számára pedig az, hogy ő a jutalom. Az üldözőből mára üldözött lett – a nők gyakran egymásra licitálva versengenek, harcolnak a férfi kegyeiért, egyre lejjebb téve a mércét, mind többet és azonnal kínálva. A munkapiac versenyében közben gyakran férfiasabban, keményebben és törekvőbben küzdenek, mint az erősebbik nem – amely viszont kezd elkényelmesedni, belepuhulni abba, hogy kedvére válogathat a tálcán kínálkozó lehetőségek között. Mit veszítünk, és kit is csonkítunk meg szerepcseréinkkel a nemek csatájában?

A pszichoanalízis atyja, Freud minden férfi szorongásának eredetét a kasztrációs félelemre vezette vissza. A fallosz sok ősi kultúrában a harciasság, a fegyver szimbóluma is volt – és persze, „mellékesen” a megtermékenyítésé. A férfié az aktív szerep, a vadászat, dinamikus ereje az ivarsejtek funkcióira rímel: a spermium verseng, küzd, a petesejt „vár” és „szortíroz”. Napjainkban a pszichés eredetű potenciaproblémák nehéz súllyal telepednek be hálószobáinkba – ezzel egyben nőiességünket, testünk szerethetőségét is megkérdőjelezve. A férfi pedig a való élet önbizalom-rongáló epizódjai után a pornófilmek „álomvilágába” merül, ahol a fantázia szintjén még erősebb dominanciával élheti meg vágyott férfiasságát. (Nem véletlenül olyan népszerűek a kedves ápolónő-, pincérnő-, légikisasszony-szerepek, és jelennek meg emellett sajnos az egyre agresszívebb szexuális aktusok.)

 

 

A férfi identitás, önbecsülés alapja a teljesítmény – amit elsősorban a munka világa jelent –, míg a női önértékelés gyökere nagyrészt az emberi kapcsolatokban rejlik. Ezek a problémák képeződnek le az intim együttlétekben szexuális zavarok formájában. A férfi a munkahelyi és otthoni kudarcok, vereségek nyomán nem tud „teljesíteni” – a nő pedig megnyílni és feloldódni képtelen e megromlott viszonyban. Aki mindig erősnek mutatja magát, azzal keményen is bánnak. Hiába vágyunk lelkünk legmélyén gyengédségre és törődésre, ha közben nem merjük kimutatni esendőségünket, érzéseinket – csupán nyilainkat és tüskéinket villogtatjuk. Bizony, nehéz megsimogatni egy sündisznót. A feminizmus gigászi küzdelme és vívmányai nélkül ma nem tanulhatnánk és nem dolgozhatnánk, tehát tagadhatatlan, hogy mindkét nem nyert és gazdagodott általa, probléma azonban, ha túlságosan rátanulunk a harcos szerepére
A freudi „péniszirigység” koncepciójára (vagyis hogy a nő egész életében vágyik e nemes szervre, s csak kompenzálja hiányát) a feminista elméletek szellemes és csattanós választ adtak a „vaginairigység” (valójában a férfi irigy, hisz a szülés csodájában nem részesülhet, s csak reménykedhet benne, hogy ő a gyermek apja) és a „puncibüszkeség” fogalmaiban. E büszkeség tehát sajátunk, és értékünk a különbözőségünkben rejlik. Ne győzzük hát le harciasan Ámort – az ő nyilai boldogságunkat segítik!