Mindenki beszól magának
Hát már sose változunk meg?!
Egy felmérés szerint az emberek 85%-a állandó jelleggel ostorozza önmagát: nem telik úgy el nap, hogy ne kapnánk a fejünkre – saját magunktól. Utálkozva nézzük a tükörben létező vagy nem létező hurkáinkat, tág pórusainkat, a legújabb ráncot, a régi sebhelyet. Sőt, még közelebb hajolunk, hogy minél jobban szemügyre vehessük, hogy a hiba még virítóbb és még taszítóbb legyen, majd tele gátlással és elégedetlenséggel vágunk neki a napnak. És ez még csak a külsőnk volt. Egész nap zúdítjuk magunkra a kritikát: már megint elfelejtettünk egy határidőt, többet ettünk a tervezettnél, túlköltekeztünk, keveset foglalkoztunk barátainkkal, családunkkal, bántón szóltunk a kollégához… már megint, már megint, hát mi már sose változunk meg?! Bizony, ha ezt így folytatjuk, sose. A kritika ugyanis a lehető legjobb útja annak, hogy ne történjen fejlődés az életünkben, a személyiségünkben.
Ne ordíts magaddal!
Ugyanis mindenki ugyanúgy működik, amit legjobban a gyerekek viselkedése illusztrál. Ők még nem tanulták meg palástolni az érzéseiket, kontrollálni a reakcióikat – mindaz, amit tőlük látunk, jól tükrözi emberi mivoltunkat. Márpedig ha egy kisgyerekkel folyamatosan ordít az ember, megnézheti az eredményt: a lurkó csak még dacosabban műveli a rosszaságokat. Ám ha figyelmünket jó cselekedeteire összpontosítjuk, és dicséretben részesítjük érte, a dolgok javulni kezdenek. Ugyanígy van ez saját magunkkal kapcsolatban is: ha szidjuk magunkat valamely hibánkért, az csak arra jó, hogy megerősítsük tudatalattinkban is a viselkedési mintát, és újra és újra elkövessük ugyanazt a hibát. Amire figyelünk, az növekedni kezd – ez olyan alaptörvény, amely életünk minden területén érvényesül. Ha például mindig túl sokat eszünk vacsorára, az valószínű azért van, mert minden túlevés után a fejünkben elhangzik a mondat: már megint elbuktam, már megint túl sokat ettem! Ez csak azt eredményezi, hogy a tudatalatti rögzíti: te már csak ilyen túlevős emberke vagy, tehát holnap is így kell majd viselkedned. Ellenben ha egy-egy mértékletes étkezés után megdicséred magad, és arra figyelsz, amiket jól csinálsz (elég folyadékot iszol, mozogtál, sok gyümölcsöt ettél stb.), a dolgok változásnak indulnak majd! És mindez nem ördöngösség és nem ezoterikus katyvasz: egyszerűen így működik a tudatalatti. Minden gondolatoddal barázdákat vágsz bele – ha egy gondolatot (kritikát) nap mint nap hall tőled, olyan mély lesz a barázda, hogy a dolgok óhatatlanul arra fognak folyni.
Biztasd a benned lévő kisgyereket!
Persze ez nem azt jelenti, hogy ne akarjunk fejlődni, vagy hogy jellemhibáinkat üdvözítő mosollyal nyugtázzuk és rossz cselekedeteink után megveregessük saját vállunkat. Az öndicséret nem öntömjénezés – egyszerűen csak okos módja az önmagunkon való változtatásnak. Hiszen úgy dicsérjük magunkat, és azzal a tudattal keressük a jót tetteinkben és jellemünkben, hogy ezzel jobb irányba terelhessük személyiségünket és életünket. Tekintsünk úgy magunkra, mint egy hároméves kisgyerekre, akit biztatni kell, és gyengéden a helyes irányba terelni. Ehhez pedig rengeteg szeretetre, türelemre, dicséretre, ösztönzésre lesz szüksége, és nem utálkozó-ítélkező kritikára, amivel nap mint nap illetjük magunkat. Persze a beidegződések nem tűnnek el egy nap alatt, de törekedj rá folyamatosan, hogy egyre pozitívabb legyél önmagaddal szemben. A tükörben fókuszálj azokra a testrészeidre, amelyekkel elégedett vagy, végiggondolva a napodat, emeld ki azokat a szituációkat, amikre jól tudtál reagálni. A kritika a legritkább esetben építő – jusson ez eszedbe akkor is, amikor magadat, akkor is, ha másokat ítélsz meg. Kritika nélkül is tudod, hogy min kellene változtatnod – ha jól választod meg ehhez a módszert, és szeretettel-biztatással teszed ezt, minden bizonnyal ragyogó eredményeket érsz majd el!
|
