Mivel véleményünk szerint maga az önbecsülés nem igazán mérhető - s egyáltalán nem is megfogható - fogalom, így mindenki kénytelen saját szubjektivitására hagyatkozni önbecsülése mérlegre tételekor. A hétköznapi életben általában igen egyszerű módon rendezzük le mások önbecslésére vonatkozó mondandónkat: "XY-nak nincs önbecsülése!" vagy "XY-nak túl alacsony az önbecsülése!" illetve "XY önbecsülése kialakításakor túl magasra helyezte a lécet!".Az ilyen, illetve az ehhez hasonló megnyilatkozások egyáltalán nem is biztos, hogy közvetlenül magáról az önbecsülésről szólnak, mivel az ugye elképzelhetetlen, hogy: pl. XY-nak egyáltalán ne lenne önbecsülése. E megnyilatkozásokkal leginkább az illető erkölcsi, illetve morális cselekedetein keresztül megnyilvánuló tevékenységét értékeljük. Az is igaz, hogy ez adott esetben akár az önbecsülés meghatározó mércéje is lehet, ugyanis bizonyos szélsőséges cselekedeteink végrehajtását, esetleg azok szóban való megnyilvánulását önbecsülésünk mércéje erősen korlátozhatja. Úgy gondoljuk, hogy az önbecsülés az egy olyan, a személyiséggel szorosan összefüggő fogalom, melyet mindenki a saját önértékelései kapcsán nyert tapasztalatai alapján alakított ki. Ennek igen komoly hatása van a közvetlen emberi környezetére is. E hatás lehet jótékony jellegű, de sok esetben találkozhatunk ennek ellenkezőjével a kártékonnyal; ugyanis azok az emberek kik túlzott önbizalomhiányban szenvednek nemcsak saját egészségüket, hanem ártalmas energiaközlésükkel környezetüket is egyaránt rombolni képesek. Ezeket az embereket az átlagosnál gyakrabban érik csalódások-kudarcok, mivel hihetetlen módon vonzzák a negatív energiákat. Azon túl, hogy az átlagosnál több kudarccal kell megharcolniuk, e kudarcokat sokkal intenzívebben élik meg mint más társaik, mivel sokkal több - még be nem gyógyult - egyéb sérelemmel is rendelkeznek.
Az önbecsülés kialakítása - az alapreflexek létrejötte - gyakorlatilag már az aránylag korai gyermekkorban (a 6, de max. a 10 éves korig) megtörténik, és egyes szakemberek szerint mindenféleképpen feltételes reflexé válik. Ha elfogadjuk e szakvéleményt, akkor azt is könnyű belátnunk, hogy e reflexek bizonyos határok között alakíthatók, módosíthatók ugyan, de reflexről lévén szó, teljes mértékben nem számolhatók fel, és nem tüntethetők el. Viszont e vélemény kapcsán az is könnyen belátható, hogy az önbecsülés helyes megalapozásában mekkora szerepe van azoknak, kik e kort megelőzően a gyermekekkel foglalkoznak. Az említett gyermekkorban még általában az ego az uralkodó (ego-központúság), ezért ha a gyermeket valamilyen számára kellemetlen lelki behatás éri, akkor úgy gondolja, hogy e számára igen kellemetlen behatásnak Ő maga az okozója. Ha tehát a behatásra adott reakciója után nem közöljük vele haladéktalanul, hogy e behatás nem az Ő hibájának következménye, akkor az úgy vésődik be (reflex szerűen), mintha az, az Ő vélt hibájának egyenes következménye lenne. E téves rögzüléseket nagyban elősegíthetik, pl. az alábbi gyakorlatilag ártatlannak tűnő kijelentések is, melyek valójában nem mások, mint értékelések: "Rossz voltál, nem is szeretlek!", "Elárultál!", "Sosem leszel rá képes!", "Látod, mit tettél!", "Nem érdemled meg, hogy szeresselek!", s végül talán egy klasszikus: "A szép kezeddel fogd a tollat!"
A megoldás - talán feloldás - lehetőségei
Elsősorban nem árt leszögeznünk, hogy véleményünk szerint felnőtt korban a feloldás folyamata igen hosszú is lehet, tehát sok türelemre és kitartásra lesz szükség. Nem szabad, és nem is lehet túl gyorsan haladni, mindenre rá kell szánni a megfelelő mennyiségű időt, s mindenféleképpen be kell tartani a fokozatosság elvét. Ellenpéldaként azért megemlíthetjük, hogy ha egészen kis gyermekeknél figyeljük meg a lelki problémák gyógyulásának folyamatát, a sérülések okozta sokk feloldását, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy náluk ez akár percek alatt is végbe mehet. Ugyanis számukra teljes mértékben természetes az, hogy ha bánatuk van, akkor sírnak, ha fáj valamijük, akkor üvöltenek, visítanak, azaz képesek szabadon kifejezni érzelmeiket, s lelki gyógyulásuk bizonyítékaként pár perccel később már önfeledten játszanak. Mi felnőttek pedig igyekszünk kellemetlen érzéseinket, bánatunkat a külvilág elől minél jobban elrejteni, azaz viselkedünk, s adott esetben évekig hordozzuk sérüléseinket. Így meg sem tanultuk, tanulhattuk, hogy hogyan is tudnánk a megfelelő időben és helyen, a megfelelő módon e negatív érzelmeinket elengedni, még mielőtt azok jelentősebb károkat okozhatnának személyiségünkben. A gyermekek - fentebb ismertetett - csodálatosan gyors lelki gyógyulásaiból azt a következtetést is levonhatjuk, hogy adott esetben a feloldáshoz még felnőttkorban is elegendőnek bizonyulhat, egy-két könnycsepp, illetve egy kiadós sírás, hisz ezek tiszta, őszinte érzelmekből fakadnak, s mint láthattuk; gyógyító hatásuk elvitathatatlan.
Első lépésként talán nem ártana megvizsgálnunk, hogy valós alapokon nyugszik-e az önbecsülésünket nem túl magasra értékelő véleményünk. A következő - a teljességre egyáltalán nem törekvő - felsorolás összefoglalja az általunk talán legfontosabbnak tartott tüneteket:
a magammal kapcsolatos gondolataim általában negatív beállítottságúak, pl.: csak egy bolond szerethet meg engem, vagy: nincs bennem semmi emberi, stb. vita nélkül elfogadom minden általam - lelkiekben - erősebbnek ítélt személy véleményét, döntését. gyakorlatilag minden olyan személynek alárendelem magam, kitől elismerést várok, vagy: bárkit magam elé helyezek, ha ezzel elismerést, megbecsülést válthatok ki. nem szeretem az ún. sikeres embereket! Nekik miért sikerül? Hogyan lehetne sikertelenné tenni őket? Ez ugye megegyezik az: "Akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is!" "klasszikussal". úgy látom, hogy körülöttem mindenki boldog, csak nekem nem sikerül azzá lennem.
Mivel tapasztalataink szerint úgy 8 éves kor alatt nem igazán lehet negatív gondolkodású gyermekkel találkozni, így ismételten szükséges megerősítenünk azon véleményünket, hogy az önbecsülés alapjai a korai gyermekkorban ragadnak meg. Ennek kapcsán azt is érdemes megfigyelni, hogy az iskolakezdés utáni egy-két éven belül mekkora minőségi - és egyáltalán nem pozitív irányú - változás áll be a gyermek önbecsülésében, s ez nem csak az iskolai nevelés eredménye, mint szülőknek ebben - nem kis mértékben de - nekünk is részünk van. Talán - a teljesség igénye nélkül - pár példán keresztül ismerkedjünk meg e nem éppen építő jellegű, de jellemző szülői megnyilatkozásokkal:
több testvér esetében a többiek - de minimum egy - vele szembeni előtérbe helyezése; mások előtti bírálat, esetleg nevetségessé tétel; más és másfajta beállítottságot elvárni a különböző helyzetekben, azaz mindig az éppen megfelelő - az elvárt - énképet mutatni; adottság nélkül irányítani, kényszeríteni, pl.: színtévesztő gyermeket képzőművészeti irányba terelgetni. Klasszikus: botfülű gyermeket hegedűleckékre járatni; a gyermek számára előnytelen összehasonlításokat tenni; ha a családi tanács nem ad a véleményére, illetve ki sem kérik azt; ha túl kevés, vagy ha túl sok szülői, illetve egyéb szabálynak kell megfelelni; ha "burokban" tartják.
Az ilyen - vagy ehhez igen hasonló - adottságok között felnőtt gyermek számára a nagybetűs élet csak a megaláztatást és a megalkuvások sorozatát tartogathatja. Előbb vagy utóbb igazi pesszimistává válik, s e miatt úgy öregszik meg, hogy közben a jót észre sem veszi. S ha mégis, akkor azt gyanakodva fogadja, véletlennek tartja, s várja, hogy e kivételes szerencséje mikor ér véget, s ennek törvényszerű bekövetkeztét (negatív teremtés) a: "Na! Nem meg mondtam!" kedvenc mondatával konstatálja. Gyakorlatilag képtelen magabiztosan viselkedni, így nem is várhatja, hogy elismerjék. Elmondhatjuk, hogy versenyképtelen. Úgy gondoljuk, hogy e pár példa jól illusztrálhatja a gyermekkorból hozott sérülések kiváltó okait, s ha összevetjük az alábbi, a felnőttkorban leggyakrabban gondot okozókkal, akkor igen érdekes felfedezést tehetünk:
az értekezleteken észre sem veszik, hogy Te is ott vagy, s ha mégis, javaslataidat megfontolás nélkül elutasítják, viszont a tiédnél sokkal hiányosabbat figyelemben részesítik; igazságtalanul kritizálják legutóbbi tevékenységed, a valószínű ok: az ötlet kizárólag a tiéd volt; hiába is kéred, nem kapsz XY.-al azonos (munka)feltételeket, de a mérce azonos lesz; nem a képzettségednek megfelelő munkát adják neked, azt az ellenlábasod kapja, akinek egyáltalán nincs meg az ehhez szükséges szakirányú képzettsége; ha ruhát vásárolsz semmi sem jó rád, s az eladók furcsa tekintetétől már lassan-lassan ortopédnak érzed magad; intimnek szánt gyógyszertári vásárlásod a gyógyszerészek hangos kommentárja kíséri; az csap be - csal meg, árul el -, akiben eddig a legjobban megbíztál; most is - mint eddig minden esetben - Te tudod meg legutoljára, hogy...
Önök is úgy tapasztalják, hogy a gyermekkori és a felnőtt kori önbecsülésünket romboló okok gyakorlatilag alig-alig térnek el egymástól? A különbség "mindössze" annyi, hogy gyermekkorban a megfelelő önbecsülés kialakulását lassítják, illetve akadályozzák meg, míg felnőtt korban a már meglévő önbecsülést rombolják le különböző mértékben, illetve nem teszik lehetővé a már elvesztett önbecsülés ismételt megszerzését, helyreállítását sem. Ezért mi úgy gondoljuk, hogy az önbecsülés megszerzésének, illetve megtartásának egyik legbiztosabb módja az, ha sem gyermekeinkkel, sem önmagunkkal szemben nem követjük el a fent ismertetett, és tipikusan jellemző hibákat. És ne gondoljuk azt, hogy felnőttek lévén, nálunk már nem alakulhatnak ki, telepedhetnek, illetve gyökeresedhetnek meg, a nem kívánatos reflexek! Egyáltalán nem biztos, hogy önbecsülésünk hiányosságai gyermekkorunkban gyökereznek, de természetesen nem is zárható ki. Ezért ha azt tapasztaljuk, hogy a fent ismertetett jellemző tünetekkel már mi is rendelkezünk, akkor első lépésként mindenféleképpen derítsük ki a kiváltó okot, s ennek birtokában a "Pozitív megerősítések" fejezetben leírtak szerint járjunk el. Az okot feltétlenül derítsük ki, mivel az ebből kialakult reflex csak célzottan, kimondottan e célra készült megerősítéssel oldható fel, - s szerencsés esetben; szüntethető meg.
