Több mint 40 éve annak, hogy a kaliforniai Stanford Egyetem tanára, Philip G. Zimbardo elvégezte hírhedt börtönkísérletét, amelyet máig felkap a média időnként megbotránkoztató volta miatt. A kísérlet azt a kérdést pedzegeti, hogy vajon az emberek vajon mennyire tudnak lealacsonyodni és olyan dolgokat megtenni másokkal, amelyekbe saját maga is beleborzongana ha látná. Zimbardo véleménye és kísérlete alapján gondolhatjuk akár azt is, hogy bizonyos helyzetek felhatalmazást adnak normális gondolkodású és érzelmi világú, átlagos, alapvetően erkölcsös embereknek is arra hogy másokkal kegyetlenül bánjanak.Hogy valóban igaz-e ez a tézis, sokan jogosan vitatják, az viszont kétségtelen, hogy Zimbardonak viszonylag egyszerű eszközökkel sikerült napok alatt a végletekig lealjasítania néhány teljesen átlagos kaliforniai egyetemistát...

 

A korabeli körülményekhez képest remekül dokumentált kísérletet Zimbardo az amerikai haditengerészet felkérésére végezte 1971-ben: azt igyekezett kideríteni, milyen hatással vannak a felvett társadalmi szerepek a viselkedésre, és ehhez berendezett egy makettbörtönt az egyetem pszichológia tanszékének alagsorában. A 23 résztvevőt, akiknek 15 dolláros napidíjat fizetett, 70 jelentkezőből választotta ki annak alapján, hogy mennyire bizonyultak kiegyensúlyozottnak és épelméjűnek, majd egyszerű pénzfeldobásos módszerrel döntötte el, hogy a többségükben fehér bőrű, középosztálybeli diákok közül ki játssza a smasszer, és ki a rab szerepét. A kísérleti személyek mindegyikével felvették a ma is használatos MMPI tesztet ami tartalmazza a dominancia, agresszió skálákat is. Ez azért volt fontos, hogy már előre kiszűrjék a szadista hajlamú, netán mazochista, kóros, valamint a túlzottan agresszív személyeket.
Az első nap viszonylagos nyugalomban, mondhatni vidáman telt; a 12 foglyot annak rendje és módja szerint "letartóztatta" a kísérlet korai szakaszában közreműködő helyi rendőrség, ujjlenyomatot vettek tőlük, lefényképezték őket, ismertették velük jogaikat, aztán a börtönben átöltöztették őket a Zimbardo által kieszelt rabruhába: hálóingbe és gumiszandálba. A pszichológus minden körülményt úgy alakított, hogy a rabokat olyan bánásmódban részesítsék amely éles helyzetben is gyakorlat. A börtönőr szerepét kapó embereket egyenruhával, botokkal és foncsorozott napszemüvegekkel szerelte fel, hogy ezzel is megerősítse felsőbbrendűség-érzetüket. Zimbardo magára is osztott szerepet - ő lett a börtön főfelügyelője -, ami amúgy sokak szerint alapjaiban kérdőjelezi meg a kísérlet hitelességét.
Igen meglepő, hogy már a második (!!!) napon elszabadult a pokol. Az egyik cella lakói fellázadtak, elbarikádozták magukat és cukkolni kezdték az őröket, mire azok erőszakkal benyomultak a cellába, és "rendet" tettek.
Az őrök az erőszak mellett lelki terrorhoz is folyamodtak, így létrehoztak egy kiváltságos cellát, és aki jól viselkedett, kapott rendes ennivalót, sőt megengedték neki, hogy mosakodjon és fogat mosson. A renitenseket viszont fekvőtámaszokkal és felülésekkel igyekeztek jobb belátásra bírni, vécére menni este tíz után nem engedték őket, csak egy vödörbe végezhették a dolgukat, így a játékbörtönt lassan elárasztotta a bűz. A helyzetet először a 8612-es számú fogoly elégelte meg, aki állítólag egyszerűen őrültnek tettette magát és egész nap badarságokat kiabált. 36 órányi raboskodás után a kísérlet vezetői kénytelenek voltak elbocsátani a játékbörtönből.
A pszichológus szerint a rabok háromféleképpen viszonyultak a folyamatos megaláztatásokhoz, a reménytelenséghez és a frusztrációhoz: egy részük küzdött ellene, volt, aki passzivitásba és letargiába menekült, és volt, aki modellrabbá vált.
A smasszereket is három kategóriába sorolta Zimbardo: voltak köztük, akik sajnálták a rabokat, voltak, akik keményen de igazságosan bántak velük, és voltak, akik ott alázták őket, ahol csak tudták. A legagresszívebb őr, egy szőke, folyamatosan napszemüvegben parádézó egyetemista, becenevén John Wayne volt, aki szórakozásból meleg szerepjátékra kényszerítette a rabokat, és minden függelemsértésre fekvőtámaszozni küldte őket. A szimulált börtönben néhány nap alatt bevett szokássá vált a rabok testi-lelki kínzása, a több órásra nyújtott névsorolvasás, vécépucolás puszta kézzel, alvás a betonpadlón, közös kántálás és a rabtársak szívatása.
A kegyetlenkedések miatt a pszichológus hat nap után kénytelen volt véget vetni a kéthetesre tervezett kísérletnek. Akkor jött rá, hogy nincs minden rendben, amikor egy idősebb hallgató, aki megfigyelőként érkezett a tanszék alagsorába, figyelmeztette rá: "Borzasztó, amit azokkal a fiúkkal művel." Zimbardo maga is bevallja, hogy önjelölt főfelügyelőként lassan ő is a börtönhierarchia részének kezdte képzelni magát, és nehezen tudta elválasztani a valóságot a szimulációtól.
Zimbardo saját bevallása szerint nem volt képes tárgyilagos megfigyelőként viselkedni a kísérlet során, amelyben a „börtönigazgató” szerepét játszva maga is részt vett. A negyedik napon az egyik őr a rabok beszélgetéséből egy állítólagos, kívülről is segített tömeges kitörési kísérletről vélt hallani. Erre reagálva Zimbardo megpróbálta rávenni a helyi rendőrőrsöt, hogy a kitörés vélt időpontjára átszállíthassák a foglyokat a rendőrség használaton kívül helyezett, a tanszéki alagsornál biztonságosabb, volt börtönébe. A rendőrség elutasította a kérést, arra hivatkozva, hogy ezt biztosításuk nem fedezné. Zimbardo ekkor visszaemlékezései szerint, az események hatása alatt, szerepében teljesen elmerülve felháborodott azon, hogy azok visszautasították a „büntetésvégrehajtási intézetek közötti együttműködést”.
A hírhedt kísérletből Zimbardo által levont alapkövetkeztetést - vagyis hogy a börtönkörnyezet az őröket brutális vadállatokká, a rabokat elnyomott, szenvedő alanyokká, valódi rabokká változtatja - már a hetvenes évek elején sokan kétségbe vonták. Erich Fromm, a szociálpszichológia meghatározó alakja, a frankfurti iskola jeles képviselője 1973-as, A rombolás anatómiája című munkájában kétségbe vonja Zimbardo legtöbb megállapítását. Fromm szerint a szadizmus és a megaláztatássorozat nemcsak az őrök viselkedésének tudható be, hanem a Zimbardo által felállított börtönszabályzatnak is; mivel a rabokat valódi rendőrök tartóztatták le, soha nem lehettek igazán biztosak benne, valóban vádolják-e őket, vagy tényleg csak egy kísérlet alanyai, és Zimbardo értékeléséből feltűnő módon hiányzik a precizitás, ami elengedhetetlen lenne az eredmények értékeléséhez.
Érdekes megfigyelés az is, hogy a kísérlet után furcsa mód nem az őrök szerepében operáló személyeknél, hanem a raboknál változtak negatív irányba az MMPI teszt eredményei, vagyis ők azok akik agresszívabbá, dominánsabbá kezdtek válni a szituáció hatására és nem a börtönőrök akik nem is voltak a nap 24 órájában a kísérlet résztvevői, hazamehettek és élhették normális életüket, míg a börtönben levezették a feszültségeket.
UPDATE: Kiskondásnak köszönhetően most már a kísérlet weboldalát is tudom ajánlani, ami itt érhető el.