El tudjuk-e engedni a fölöslegessé vált dolgainkat, el tudjuk-e engedni a kapcsolatainkat, amin túllépett az idő? El tudjuk-e engedni azokat, akik eltávoztak közülünk? Az egyik legnagyobb probléma, hogy nem tudod elengedni a dolgokat. Csak nézd meg, hány fölösleges tárgy vesz körül, a nagy gyűjtögetésed eredményeképpen. Hány ruhadarabod, használati tárgyad vesz körül, amihez már évek óta nem nyúltál. De mégis ott van, szűkké tesz, bezár, fojtogat. Akkor is, ha nem veszed észre. Halott dolgok. S ugyanez van az érzéseiddel, a kapcsolataiddal is. S ugyanez van benned, a gondolataidban, az érzéseidben, a vágyaidban. A boldogságodban és a boldogtalanságodban. Az örömödben és a fájdalmadban. Ugyanabban a gondolatörvényben kapálódzol napról napra, s közben nem változik semmi. Ugyanazokhoz az emberekhez kötődsz –valami megmagyarázhatatlan mazochista módon –akikben csalódtál. Valami érthetetlen módon bizonyítani akarsz a téged gyötrőknek, hogy te mégis jó vagy. Nem érdemes bántani, megcsalni, elhagyni téged. Nem érdemes hibáztatni. Mert te másra vagy érdemes. A problémákra ugyanúgy reagálsz: pedig látnod kellene, hogy eddig sem hozott eredményt. Az első lépés, hogy engedd el a beidegződéseidet. Haszontalan, értelmetlen dolog. Azt hiszed, ettől biztonságban vagy, de éppen az ellenkezője történik: csak fokozza a bizonytalanságot. Mert mindig felvetődik a kérdés: mi lesz, ha most is rosszul sül el? És valóban, semmi jó nem származik belőle. Tapasztaltad már. De mégis ragaszkodtál, mégsem léptél tovább, míg az élet valami elementáris kihívással lépésre nem kényszerített. S általában ez sokkal fájdalmasabb, mintha önállóan léptél volna. Mert mit teszel? Bántanak-begubózol. Állj ki magad mellett! Csak először fogod kicsit furán érezni magad, mert neked is új lesz az egész dolog, a többiek meglepődnek, de garantálom, legközelebb meggondolják, mikor mit mondanak neked. Fájdalmat okoznak – te sírsz, gyötrődsz, önmagad okolod. Nézd meg, mi okozza benned a fájdalmat. Ismerd meg. Éld át. Ne zárkózz el előle, mert örökre veled marad. De ha megéled, eltűnik a lelkedből. A kapcsolataink elengedése már nehezebb falat. Hiába égett ki egy emberi kapcsolatod – s most nem teszek különbséget a kapcsolatok között – te csak a szépre gondolsz vissza. Persze, ez természetes is valahol. Viszont ügyelj az egyensúlyra: volt ebben rút, ronda dolog is. Mert még ezt sem tudjuk szépen csinálni: mielőtt elválnak utjaink, még jól belemarunk a másikba, ha eddig nem bántottuk volna eleget. Elengedni bárkit is –mert előbb utóbb mindenkit el kell engedjünk valamilyen szintén –csak szeretettel lenne szabad tennünk. Megköszönve a lelkünkben mindazt, amit kaptunk, hogy megtanított valamire, megmutatott valamit az életből s kimondani, hogy mindezért hálásak vagyunk. Magamról tudom, hogy ez nem könnyű. Hogy ehhez idő kell. De hidd el, így utólag visszagondolva mindenre és mindenkire, még a „rossz” dolgokért is hálás vagyok. S ma már nem érzek sem dühöt, sem gyűlöletet. Mert aki akadályozott, megtanított arra, hogy erős legyek, hogy győztes legyek. Aki bántott, megtanított arra, hogy elviseljem, s megtanított arra, hogy nem mindig kell elviselnem. Aki megtagadott, új utakra vitt, új emberek megismerése felé nyitott utat. Aki lenézett, arra ösztönzött, hogy jobban ismerjem meg magam. Én ezért tudtam mindenkit hálával és szeretettel elengedni. Minden érzésed, minden gondolatod a másikról és a másik felé tovafodrozódik. S aki iránt –bármit tett is veled –kialakul benned a hála és a szeretet, ő is hálát és szeretetet fog érezni irántad. Kialakul benned és körülötted egy hihetetlen, eddig nem ismert nyugalom. Mert ez a lélek törvénye: a lelkek kötődése és nem szemben állása. És hogyan engedd el, akik eltávoztak örökre? Az élet itt és ebben a testben egyszer véget ér. Ezt, ha elfogadjuk, ha nem, így van. Ez ellen nincs mit tenni. Fáj. Igen. Hiányzik. Igen. Ezerszer eszedbe jut nap, mint nap. Igen. A ma embere a lehető legrosszabb megoldást választja. Nem mer gyászolni igazán. Nem mer üvölteni, toporzékolni, zokogni, nem meri szabadjára engedni az érzéseit. Nem mer törni-zúzni maga körül, mert az illetlen. Nem mer őszintén haragudni a másikra, aki elhagyta, itt hagyta egyedül. Pótcselekvésekbe menekül. Pedig, ha megéled a gyászod, a lelkedbe nyugalom költözik, békesség terem, s nem fog fájó, nyílt sebként tovább élni benned. Emlékszem arra az évre, amikor öt, számomra nagyon fontos ember távozott el az életemből. Közöttük volt az édesapám, a nagymamám, a barátom. Volt egy gyönyörű erdő, ahol akkor laktam. S egy éjjel kimentem ebbe az erdőbe, s üvöltöttem, torkom szakadtából zokogtam, ahogyan bírtam. Beleüvöltöttem az éjszakába, hogy igen, itt vagyok egyedül, és pocsékul érzem magam, és nem bírom, és nem bírom, és nem bírom… Beleadtam minden energiámat, elmondtam, hogy most haragszom, nagyon haragszom mindenkire, aki itthagyott. Patakokban folyt rólam a víz –de egy idő után hihetetlen nyugalom öntött el. Valami eddig nem érzett szeretet költözött belém az eltávozottak iránt. Akkor, ott és abban a pillanatban jöttem rá, hogy nem hagytak el. Mert a lélek halhatatlan, s ha nem is látjuk egymást, örökre itt vannak velem. Azóta nem járok temetőbe, nem veszek nekik virágot, egyéb külsőségekre sem adok. Mert itt vannak velem. Elengedni nem könnyű. De egyre könnyebb lesz számodra, ha megkeresed és meglátod mindenben a jót, ha elfogadod, hogy mindenen túl kell lépni egyszer, mert csak így fejlődhetsz, így mehetsz előre. Elengedni nem könnyű. Művészet. Csak érzéssel, csak lélekkel lehet. Semmi köze az elméhez, a gondolatokhoz. Csak a szívhez van köze. Zsóka