Vajon szeretnénk egymást?
„A barátaink Isten bocsánatkérése a rokonainkért”, állítja a humorista, és valóban, sokszor elgondolkodunk rajta, vajon ha nem fűznének családi kötelékek egymáshoz, szóba állnánk-e egyáltalán egyik-másik családtagunkkal. Ez nem is csoda: különböző személyiségű emberek „kényszerülnek” egy térben élni vagy csak folyamatos interakcióban lenni egymással. És ez nem kevés konfliktushoz vezet. A legnehezebb, amikor a szülő-gyerek között feszül ellentét – hiszen akár akarjuk, akár nem, szüleink mindig életünk legmeghatározóbb részét jelentik. Ezért is foglalkoztat annyira bennünket gondolatban minden veszekedésünk, ezért hat ki az élet minden területére, ha rossz közöttünk a viszony. Nézzük, melyik 3 szülői hozzáállás az, amely egészen biztosan konfliktusokat generál.
Mindenbe beleszól! – A túlféltő szülő
A talán leggyakrabban hangoztatott gyermeki panasz a szülők irányító attitűdjének sérelmezése. Való igaz, rendkívül bosszantó, ha szüleink még mindig számon kérik, mire költjük el a fizetésünket, ha szóvá teszik, hogy mennyit szórakozunk, hogyan öltözünk, kikkel barátkozunk. Az okos szülő gyermeke növekedésével egyenes arányban húzódik vissza a háttérbe irányítás tekintetében, s felnőtt korára már úgy tekint szülöttjére, mint önálló, tiszteletre érdemes emberre. Csakhogy nagyon sok szülő képtelen elengedni a gyeplő másik végét. A „túlféltő” szülők úgy érzik, az ő irányításuk nélkül gyermekük egészen biztosan elveszne az élet sűrűjében, s az ő feladatuk, hogy megmondják, mikor mi a helyes. Ezzel talán még nem is lenne baj. De el is várják, hogy a kiadott ukász szerint cselekedjen felnőtt gyermekük, s ez elkerülhetetlenül vitákhoz és fájdalmas veszekedésekhez, nem egyszer a kapcsolat teljes megromlásához vezet.
 Tedd úgy, ahogy én! – A szobrász szülő
A szülői beleszólások másik esetében az anya/apa viselkedésének nem a féltés a fő mozgatórugója, hanem az önmaga képére való alakítás kényszere. A „szobrász szülő” meg van győződve saját viselkedésének-szokásainak egyedül üdvözítő voltáról, s mindenáron ugyanolyanra kívánja formálni gyermekéét is. Remek példa erre a takarítás kérdésköre: két típusú ember van a rendrakás szempontjából, az „európai’ és a „mediterrán”. Az európai személyiségtípust a „mindennap egy kicsi takarítás” módszere jellemzi: folyamatosan rendezget-tisztogat, s igyekszik a rendet fenntartani. Ezzel ellentétben a mediterrán személyiség hagyja összegyűlni a mosatlant, a szennyes ruhát, a használt tárgyakat nem rakja vissza a helyére stb. – hogy aztán egyszerre, egyetlen nagy takarítás-futamban varázsoljon rendet. Ha az anya európai, a lánya pedig mediterrán személyiség, a „szobrász szülő” fel sem ismeri, hogy gyermeke csak más, és nem rosszabb, mint ő. Ennek a szülői hozzáállásnak egészen biztosan a kapcsolat megromlása a végső eredménye: gyermeke folyamatos kritikák kereszttüzében nő fel és él felnőttként is, amely ellen vagy lázadással vagy elhallgatott sérelmekkel reagál. Az előbbi esetben a folyamatos veszekedések, az utóbbiban az elvesztett bizalom és a megsérült szeretet rontja meg a kapcsolatot.
Én tudom, mi a jó neked! - Az erőszakosan terelő szülő
Azt mondják, az ember az életében csak egyetlen valakit tud megváltoztatni, azt is óriási erőfeszítések révén: önmagát. Ezt nagyon nehéz elfogadni – egy szülőnek főleg. Ha azt látja, hogy gyermeke nem azon az úton halad, amely szerinte a boldogsághoz vezet, mindent meg akar tenni, hogy a helyesre terelje. Igen ám, csak nem mindegy, hogy hogyan. Az okos szülő biztosítja gyermekét arról, hogy megérti, miért kóborol épp rossz irányba, mellette van, és mihelyt kész lesz a felismerésre és a változtatásra, minden erejével segíteni fogja. Csakhogy ehhez az kell, hogy némán végignézze, ahogy gyermeke szétzúzza magát a köveken – ez pedig önuralmat és bölcsességet kíván. Sok szülő képtelen erre – azonnal cselekszik, méghozzá erőteljesen, és minden egyes alkalommal igyekszik közbelépni. Ennek hamvába holt voltára remek példázat a kínai tanmese: „Egy utazó lova megmakacsolta magát, nem akart továbbmenni. Az utazó, hogy megleckéztesse a lovat, behajtotta a folyóba, majd nyeregbe ült. Mivel a ló ezúttal sem akart elindulni, megint behajtotta a folyóba. Ezt háromszor megismételte. A legtapasztaltabb lovas sem találhatott volna ki jobb receptet arra, hogy megijessze a lovat.” A „terelő szülő” eredményt tehát nem fog elérni – csak azt, hogy gyermeke szépen megtartja magának ügyeit, s azokból csupán azokat mondja el, amelyek nem hívnak elő „ szülői prédikációt”.
Okosabb enged…
No de mit lehet tenni, ha szüleink valamelyik fenti típusba tartoznak? Egyet biztosan nem: nemigen lehet változtatni az álláspontjukon. Finoman fel lehet hívni a figyelmet hozzáállásuk kapcsolatot romboló voltára („Átgondoltad már, hogy vajon kevesebbet dohányzom-e, mert te szidsz, vagy csak a hangulat elromlását éred el vele?”), de túl sok reményt ne fűzzünk hozzá, hogy ezek észérvként fognak működni. Ilyen esetekben mindig a gyermeknek kell okosabbnak lenni: megérteni, hogy szülei nem rossz emberek, és hogy minden cselekedetüket a „jót akarás” ténye, a féltő szeretet mozgatja. Megérteni, hogy kritikáik, beleszólásaik, tereléseik „pavlovi reflexként” működnek, hogy nem is igazán tehetnek róla, és hogy nem fognak tudni más viselkedésmintát elsajátítani. És megtalálni saját kiskapuinkat: elengedni a fülünk mellett a bántó megjegyzéseket, megköszönni a kéretlen tanácsokat és nem közölni, hogy nem követjük azokat stb. És tanulni a hibáikból: hogy mi magunk ne kövessük el gyermekeinkkel ugyanazt. Majd követünk el másokat, amelyeket majd ők próbálnak megérteni-feldolgozni. Félretenni büszkeségünket, lázadási késztetéseinket, és csak arra figyelni, hogy a szeretet, amely a család tagjait összeköti, minél kevesebbet sérüljön, mégha sok-sok türelem, elnézés és akár igazságtalan kompromisszum is az ára – mert megéri.
|
