„Fogadjon el olyannak, amilyen valójában vagyok” – hangoztatjuk a legtöbbször, amikor arról van szó, hogy mit is várunk el partnerünktől és párkapcsolatunktól. Ugyanakkor számos esetben nem valódi érzéseinket mutatjuk neki – nem beszélve a kapcsolat első randijain felvett maszkról, hogy a lehető legjobb oldalunkat mutassuk… Nem ellentmondásos? Miért bújunk folyamatosan álarcok mögé?

Amikor a párkapcsolat még kialakulóban van, és éppen hogy túl vagyunk az első pár randin, általában csupa semleges témáról beszélünk: nem maradhat ki a kutyánk és a vele kapcsolatos összes idétlen sztori; általános beszédtéma a mindennapos munkánk és a bosszantó kollégák történetei, de semmi esetre sem beszélnénk félelmeinkről.
Arról, hogy attól tartunk, hogy hosszú időre egyedül, pasi nélkül maradunk, vagy arról, hogy kiráz a hideg a gondolattól, hogy esetleg még egyszer egy annyira betegesen féltékeny fickóval kezdjünk, mint amilyen a legutóbbi volt…
„Ha egyszerűen azt az önmagamat adnám, amilyen valójában vagyok, senkinek sem lenne hozzá kedve, hogy egy következő randin újra találkozzunk”- vallják sokan, és egy olyan atombiztos maszkot vesznek fel, ami mögé pszichológus legyen a talpán, aki be tud kukkantani.
Mindehhez még hozzátartozik a találka előtti felturbózott külső is: kellően kiemelt szemek és ajak, alakunk szempontjából a legelőnyösebbnek tartott ruha, na és persze egy kis push-up. Már megint az „első benyomás-szindróma”

„Ez a magatartás – bár általánosan ez tapasztalható, és még társadalmilag elfogadott is – nem számít a legtermészetesebb viselkedésnek” – mondja a jelenségről Wolfgang Hantel-Quitmann, hamburgi pszichológus.
„Ugyanakkor az is igaz, hogy mindannyian hasonló maszkokat veszünk fel saját védelmünk érdekében – még ha ennek nem is vagyunk tudatában.” – teszi hozzá a professzor. Mindezt pedig azért tesszük, mert az első benyomás igenis nagyon fontos – különösen a párválasztás során, s a partnerkapcsolatok elején. Teljesen mindegy, hogy egy szórakozóhelyen, vagy egy online-chatszobában találkozunk valakivel, személyiségünket igyekszünk a lehető legelőnyösebben tálalni, és csillogóvá polírozni.
Ha először vágyainkat és érzéseinket mélyen elrejtjük, nagyobb esélyünk van arra, hogy az a valaki közelebb akarjon hozzánk kerülni. A rejtőzködő taktikát a fájó elutasítás miatt választjuk: „ha valaki azt tapasztalja, hogy utána vágyakozunk, az sebezhetővé tesz minket” – mondja a párkapcsolati terápiával is aktívan foglalkozó Hantel-Quitmann.
„Éppen ezért nem mutatjuk ki igazán, hogy mire is vágyunk, hanem inkább függetlenségünket hangsúlyozzuk. A felvett maszkot pedig annak megfelelően választjuk ki, hogy milyen hatást is akarunk a potenciális partnernél elérni.” – teszi hozzá.
A jelenség tulajdonképpen nem csak a párkapcsolatok estében tapasztalható, hanem az élet minden területén: a főnök előtt erőt és határozottságot akarunk akkor is sugározni, ha esetleg valamiben bizonytalanok is vagyunk. De az üzleti tárgyaláshoz jól megválasztott business-kosztüm is jól leplezheti félelmeinket, és akkor is jól jöhet a barátságosság álarca, amikor a szomszédok a gyermekeink hangosságára panaszkodnak.
A legtöbbször saját kényelmünk érdekében viselünk maszkokat; felvenni sokkal egyszerűbb, mint számos embertársunkat haraggal, félelemmel, és elutasítással szembesíteni. Szakítás – az illúzióval vagy a pasival?

Minden szerelem tulajdonképpen illúzióval kezdődik. Azért, hogy megnyerjünk valakit, a magunkról mutatott képet három részből ollózzuk össze: egy részt adunk magunkból, egyet az általunk ideálisnak tartott képből, valamint a harmadikat a partner elvárásainak megfelelően tesszük hozzá.
Aztán a kapcsolat alakulásával párhuzamosan rendszerint lépésről lépésre nyílunk meg igazán előtte. Egyénenként elég széles végletek között változó az időtartam, amíg ez a folyamat tart, és teljes valónkban megmutatjuk magunkat az összes intimitásunkat kiadva.
A szülők viharos válása, vagy az ex-pasink afférjai ennek megfelelően nem az első randira való beszédtémák. Ugyanakkor ne legyenek illúzióid: a pasi is a legjobb oldalát mutatja az első találkáitok során.
„A mai nők elvárása annyira magas, hogy a férfiak a teljes őszinteséggel és önmaguk adásával nem jutnának messzire. Persze ez fordítva is igaz: a férfiak is csakis tökéletes partnert szeretnének” – vallja Hantel-Quitmann. A párkapcsolat elején minden vágyunkat erre az álomképre vetítjük ki. A jelenség akár extrém méreteket is ölthet, ha az ismerkedés az internet segítségével indult.
Lassan, de fokozatosan azonban megismerjük a háttérben rejlő valódi személyiséget, és akkor döntenünk kell: az illúzióval, vagy a pasival szakítsunk?
A szorongás, hogy esetleg a megismerés folyamata során nem talál vonzónak, egy további kérdést vet fel: szeretnénk partnerünket kívül-belül – az összes jó és rossz tulajdonságával együtt – alaposan megismerni, ugyanakkor attól is tartunk, hogy amikor álarcától megválik, nem fog tetszeni az alatta lévő igazi énje. A brutális valóság

Bonyolultnak hangzik, de valójában az álarcokkal való zsonglőrködés naponta újabb és újabb kihívásokkal szembesít minket. Nemcsak a kapcsolat elején, az ismerkedő fázisban, hanem később is, amikor azt gondoljuk, hogy már mindent tudunk a másikról, a maszkoknak akkor is nagy jelentőségük van.
A gondolat – hogy egy jól működő, harmonikus kapcsolatban is leplezzük igazi érzéseinket és vágyainkat – nem tűnik túl biztatónak, hiszen a szerelemtől pontosan azt várjuk, hogy a másik feltétel nélkül elfogadjon, és mi is elfogadjuk őt.
És akkor mi van, amikor a születésnapján vidámnak tetteted magad – pedig tulajdonképpen borzasztó napod volt – csak, hogy ne rontsd el a kedvét?! Ilyenkor nem a boldogság álarcát öltöd magadra? Amikor beteg, nem ápolod őszinte odaadással, pedig olyan szárnyaszegetten erőtlennek tűnik?
„Ha minden szituációban egyenesen megmondanánk, mit is érzünk, nagyon kegyetlen lenne az élet, és nem létezne hosszú távú kapcsolat. A száz százalékos őszinteség nagyon brutális tud lenni.” – hangsúlyozza Hantel-Quitmann.
A felvett maszkok tehát nem jelentenek veszélyt a szerelem számára, éppen ellenkezőleg, nagyon is fontos feladatuk van. Míg a kezdeti „lángoló” szakaszban önmagunk pozitív megjelenítéséhez elengedhetetlen, később gyakorláshoz használjuk: álarcokba öltözve először eljátszhatjuk a szeretőt, a feleséget és az anyát is, majd később ezek a szerepek személyiségünk részeivé is válnak.
Legnagyobb szükségünk mégis az érzelmek területén van rájuk. Mindenkinek vannak titkai, amelyeket a kapcsolatba is magával visz – titkos vágyak, a sors által mért kegyetlen, múltbéli csapások, fájó csalódások és igen magas elvárások formájában –, de sok esetben ezekről nem is akarunk tudomást venni, és észre sem vesszük, hogy érzéseinket és gondolkodásmódunkat mennyire befolyásolják.
„Az álarcok arra is hivatottak, hogy félelmeinket elrejtsék, hogy könnyebben megküzdjünk a szégyenlősséggel és bűntudattal” – mondja a pszichológus.
„Sokszor akkor is jól jönnek, amikor egónk hiányosságát akarjuk leplezni. Az önmagunkban való bizonytalanságot is ezzel ellensúlyozzuk általában. De az egyik legfontosabb funkciója akkor tapasztalható, amikor általuk akarjuk a konfliktusokat elkerülni.” Amikor egy pár összekülönbözik, és mindketten majd felrobbannak az indulatoktól, de egy mesterséges cukormázzal lehűtik magukat, mintha semmi probléma se lenne – ahelyett, hogy jól kibeszélnék érzéseiket, csak időhúzásról van szó. Ezt ugyanis nem lehet hosszú ideig csinálni, a problémák elől csak rövidtávon lehet elmenekülni, mert egyszer csak egy aprósággal telik be a pohár, és akár az egész addigi kapcsolat is rámehet.
„A jól működő párkapcsolatban a kisebb-nagyobb konfliktusokat fel kell vállalni, és nem a szőnyeg alá söpörve bárgyú jókedvet erőltetni magunkra, akkor is, amikor robbanni tudnánk” – tanácsolja Hantel-Quitmann.