A törődéshiány akár végzetes is lehet
Pszichológiai kutatások eredményeként állapították meg, hogy ha egy kisgyerekkel hosszabb időn át nem foglalkoznak, megkezdődik leromlásuk visszafordíthatatlan folyamata. Az ember alapvető jellemzője ugyanis az ún. ingeréhség, amely annyit jelent, hogy ha nem jut elegendő érzelmi ingerhez, az pszichés és fizikai hiánytüneteket is okoz, amelyek akár végzetesek is lehetnek. A szeretet, a törődés tehát létszükséglet az ember számára – az ingerek leghatékonyabb formáit pedig a fizikai intimitás jelenti. Egyetlen simítással több ingerhez és energiához juttatjuk a másikat, mint egy órákon át tartó beszélgetéssel.

Az ember sosem adja fel szeretetigényét
A kisgyermek még automatikusan hozzájut ezekhez az ingerekhez, hiszen egyvégtében ölelgetik, dédelgetik. A felnőtté válás során ezeknek a kapott juttatásoknak egyre több akadálya merül fel, azonban az ember sosem adja fel törekvését, hogy hozzájusson a törődéshez. Megtanuljuk, hogy hogyan érjük be rejtettebb gondozási formákkal: a főnök elismerésével, baráti beszélgetésekkel vagy akár egy orvosi vizsgálattal. A fizikai kapcsolat iránti szükségletünk azonban szemernyit sem csökken, de már nem kaphatunk ugyanakkora törődést, mint amilyet kisgyermekként birtokoltunk. És ez számos frusztrációhoz vezet. Áttérünk ugyan a szeretetéhségről az elismerés-éhségre, és ebből csurran-cseppen is valami napjaink során, ám a valódi igényünket csak felületesen elégíti ki – szeretetre, törődésre, valódi simogatásra vágyunk.

Még a legnagyobb szerelem is érdeken alapul
Minden társas érintkezésnek az tehát a célja, hogy az emberek kölcsönösen segítsék egymást az ébrenlét óráinak strukturálásában. Ennek a leghatékonyabb eszköze: a munka, hiszen a külső világ által küldött ingerek kezeléséért (ételszükséglet, civilizációs igény) meg kell dolgoznunk, méghozzá együtt kell megdolgoznunk. A munkán kívül pedig szükségünk van magánkapcsolatokra is, olyanokra, amelyeket saját érzelmi, lelki igényeink kielégítése érdekében tartunk fenn. Ugyanis még a legnagyobb szerelem is érdeken alapul: párunk kielégíti azt az igényünket, hogy szeretve legyünk és hogy mi magunk szeressünk. Nem a kedvesünk személyisége határozza meg érzelmeinket: ha a másik fél nem hajlandó szeretetet vagy törődést adni, hiába tartjuk a legnagyszerűbb emberi lénynek, megszakítjuk a vele való kapcsolatot.


Egyvégtében játszmákat játszunk
A másik emberrel történő érintkezésben folyamatosan ún. játszmákat játszunk. A munkahelyen a felelős dolgozó szerepkörét, otthon a gyermek, a társ vagy a szülő szerepkörét teljesítjük az élet színpadán. Mindegyik kapcsolatunkban énünknek más és más oldala kerül előtérbe, míg a többi tulajdonságunkat „titkoljuk”. A főnökünkkel szemben nem „használjuk”’ pl. hirtelen haragunkat, amelyet társunk bizony megtapasztal egy-egy konfliktus alkalmával. És szüleinkkel szemben sem kerül elő pl. munkahelyi irányítóképességünk. A társas érintkezésben a legnagyobb örömöt tehát az intimitás és (annak pótlékaként) a játszmák adják. A hosszú ideig tartó intimitás ritka, és akkor is leginkább csak egyetlen emberrel kapcsolatos. Épp ezért megtanultunk helyette más ingert elfogadni: a társas játszmák ingerét.

Olyan vagyok, mint az anyám?!
Hogy ezeket a játszmákból milyen eredményekkel kerülünk ki, az leginkább attól függ, hogy a játszmán belül milyen szerepkört foglalunk el, milyen én-állapotban játsszuk őket. Az „én”-nek ugyanis többféle szerepe van – nem is szerepek ezek igazából, hanem állapotok. Ezek a következők lehetnek:
1. A szülőkére hasonlító én-állapotok: a szülői én akkor jelenik meg, amikor úgy reagálunk, ahogy azt pl. az anyánktól láttuk – még akkor is, ha nem akarjuk.
2. Önálló, a valóság tárgyilagos értékelésére irányuló én-állapotok: ez a „felnőtt én”, amely pl. egy munkahelyi tárgyaláson jelenik meg
3. Gyermekkorban rögzült, de még mindig aktív én-állapotok: ez „gyermeki” énünk, amellyel pl. akkor találkozunk, ha kedvesünk kritikájára válaszul órákig duzzogunk.

És a bonyodalmak még csak most jönnek
Ebből következik, hogy egy beszélgetésben pl. az egyik ember lehet „szülői én”-állapotban, a másik pedig „gyermeki én”-állapotban – és ettől függ, hogy milyen élményeket szerzünk az egymással való érintkezésből. Ezek az állapotok egyetlen beszélgetés alatt is változhatnak, hol az egyik, hol a másik ember kerül a szülői, a felnőtti vagy épp a gyermeki létállapotba. S hogy mindebből milyen bonyodalmak adódnak?

Eric Berne: Emberi játszmák c. könyve alapján készült cikksorozatunk további részeiből érdekes válaszokat kaphatsz!