Főoldal» Cikkek» Életünk» Elengedés

Várkonyi Andrea: Az elengedés
Az emberek folyton küzdenek az életükben. Mindannyian küzdünk valamiért. És ezek a küzdelmek folyton arra irányulnak, hogy valamit megszerezzünk vagy megtartsunk. Megszerezzünk valakit, hogy a párunk legyen. Megszerezzünk egy munkahelyet. Egy elismerést. Az igazunkat egy vitában. Bármit. Vagy, hogy mindezeket megtartsuk. De vajon miért nem vesszük észre, hogy van egy sokkal nagyobb és nehezebb dolog is az életünkben, amivel meg kell küzdenünk? Ez pedig az elengedés.
 

Nem lehet, hogy bizonyos dolgokat elengedni sokkal-sokkal nehezebb, mint megszerezni? Nem lehet, hogy felismerni a pillanatot, amikor valamire ki kell mondanunk :elengedem, annyira nehéz, hogy inkább továbbra is a küzdelmet választjuk helyette?
Azt hiszem, sajnos számos olyan élethelyzetünk van, amikor elérkezik egy pont, hogy belássuk, nincs igazunk, hogy amit elterveztünk, nem tudjuk elérni, vagy a szerelmünket, bárhogy fáj, el kell engednünk, mert mindkettőnk életét csak megkeseríti, ha tovább harcolunk.
Azon gondolkoztam, miért van az, hogy leggyakrabban mégis a küzdelmet és a harcot választjuk? Mindannak ellenére, hogy álmatlan éjszakákat okoz, feldúltságot és folyamatos feszültséget. Igen, az elengedés is álmatlan éjszakákat okoz. De miért futamodunk meg akkor is inkább előle?
Mert fáj.
Elengedni olyan dolgokat, amelyek nagyon fontosak nekünk, sokszor nagyon fáj. Furcsa dolog ez, mert harcolni sem jó egyáltalán, és mégis abba menekülünk. Talán mert a küzdelem még mindig kevésbé fájdalmas, mint elengedni valamit.
Az elengedéssel együtt be kell látnunk, hogy nincs már több lehetőségünk, nincs értelme vagy nincs már tovább erőnk a küzdelemhez. És ezeket a dolgokat belátni egyáltalán nem könnyű, mert utána már nem marad más, mint a hiányérzet vagy az az érzésünk, hogy kudarcot vallottunk.
Az ember alapjában véve az ősidőktől kezdve egy harcos, küzdő típus. Ezért tartunk ott, ahol tartunk, és, hogy tudományosan fogalmazzak, ezért állunk mi az evolúció csúcsán. Ez rendben is van így, de talán a harcossá válásunk mögött, hogy ilyenné lettünk, ott áll az, hogy nem tudjuk jól feldolgozni a kudarcot, és legfőképp a fájdalomtól való félelmünk. A küzdelmünkkel próbáljuk elfedni a gyengeségünket.
Pedig azt hiszem, időnként tudni kell elengedni, mert ez csak magasabbra emel minket. Amikor egy szerelmet engedünk el, tudnunk kell önzetlennek lennünk, és be kell látnunk, hogy ami nem jó mindkettőnknek, az végsősoron egyikünknek sem lesz jó. Ha ezt be tudjuk látni, meg tudjuk tenni, véget ér egy nyugtalansággal teli időszak, és igen, elkezdődik egy másik, amikor fájni és hiányozni fog, de ennek a végén, ha valóban át tudunk lépni a hiúságunkon, a kudarcunkon, akkor meg tudjuk majd érezni, hogy valami jót tettünk magunkkal és a másikkal is. És valójában ez a fontos.
Az elengedés szerintem egyáltalán nem feladást jelent. Sokkal inkább belátást. Belátjuk a lehetőségeinket, a korlátainkat, és azt, hogy nem csak mi számítunk. Ha ezt megtudjuk tenni, sokkal fontosabb dolgokat láthatunk meg önmagunkban és a másikban is. Mert kilépve erről a szűk folyosóról, amin eddig hajszoltunk valamit, talán megláthatunk új utakat és új lehetőségeket is.
Egyszerűen lehet, hogy bátrabbnak kell lennünk és elfogadnunk, hogy időnként bármennyire nehéz vagy fájdalmas, veszteségeket is el kell könyvelnünk, mert áldozathozatal és fájdalom nélkül nincs boldogság. És ezt már réges-rég tudjuk.

Kategória: Elengedés| Hozzáadta:: Hodildi(2013-05-26) W
Megtekintések száma: 105 | Címkék (kulcsszavak): elengedés, múlt, küzdelem | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
 
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]
 
   
Copyright MyCorp © 2018