Németországi egyetemi éveim alatt gyakran hallottam a közmondást, miszerint: „… a bizalom jó, de a kontroll még jobb!” Ez az NDK-s mondás olyan igaznak bizonyult, hogy az újraegyesülés után az egész ország átvette, mert kifejez egy örök emberi dilemmát. A szívünk azt diktálja, hogy öleljük keblünkre az egész emberiséget, hogy előítélet nélkül bízzunk meg mindenkiben, aki utunkba esik. Ugyanakkor azonnal eszünkbe jutnak az óvatosságra intő tapasztalatok is, amelyek gyanakvóvá tesznek, és arra késztetnek, hogy éles kontrollnak vessük alá bizalmunk tárgyát.

A másikra hagyatkozni…
Az emberekhez való viszonyunkat valóban széles skálán határozhatjuk meg a teljes bizalomtól – amikor mindenben ráhagyatkozunk a másikra – a teljes bizalmatlanságig – amikor mindent szigorú kontroll alá veszünk. Az alábbi ábra jól szemlélteti, hogy ebben milyen tényezők játszanak közre:


Ha a bizalmat még apróbb alkotóelemeire akarjuk bontani, akkor egy sor összetevőt határozhatunk meg, amelyből a másik ember iránti bizalmunk felépül:


Fogyó bizalom…
Alapvetően minden ember határtalan bizalommal születik erre a világra. Ez a bizalom azután a kisgyermek tapasztalatainak megfelelően szűkül. Ebben a folyamatban a következő tényezők játszhatnak szerepet:
— Nincs mellette senki, amikor segítségre lenne szüksége.
— A szülők ígérnek valamit, de nem tartják be.
— Túlzott elvárásokat támasztanak felé, amelyekben sorozatosan kudarcot vall.
— Túl sokat kritizálják.
— A szülők ok nélkül verik vagy szidják.
— A szülők „üvegbura alatt” tartják, és nem engedik, hogy saját tapasztalatokat szerezzen.
— A szülők a hangulatingadozásukat a gyereken vezetik le.
— Ha egy szituációban tehetetlenül kiszolgáltatva érzi magát – kórház, egyik szülő halála, szülők válása.
A kisgyermek ezekben a szituációkban szabályszerűségeket fogalmaz meg magának, amelyeket azután az emberi kapcsolataiban meg is valósít. Így válik valaki nyitott, mindenkit előítélet nélkül elfogadó, életigenlő felnőtté, vagy gyanakvó, mindenben a hátsó szándékot fürkésző, üldözési mániássá, vagy esetleg a kettő között hányódó emberré.
Természetesen a bizalom megélése attól is függ, hogy kivel állunk szemben. Ahogy az alapvetően nyitott és bízni tudó ember is lehet bizalmatlan valakivel, aki már többször csalódást okozott neki, ugyanígy a bizalmatlan embernek is lehet „bizalmasa”, aki előtt ki tud tárulkozni. Ezek az esetek egyszerűen felvázolhatók néhány matematikai képlet segítségével:

Én bízom + ő bízik = bizalom
Ez az eset akkor valósul meg, amikor egy kapcsolatban két ember kölcsönösen elfogadja egymást, kitárulkozik egymás előtt, és megerősítő tapasztalatokat szerez a másik fél megbízhatóságát illetően.
Én bízom + ő nem bízik = naivitás
Az ilyen helyzetekben függőségi viszonyról beszélhetünk, ugyanis az egyensúly felbomlott, és csak az egyik fél bízik, a másik pedig megvonja a bizalmát. Ha a bízó fél ezt nem észleli, akkor nagyon sebezhetővé válik, könnyen kihasználhatják és megsérthetik. Az ilyen ember abban is bízik, akiben nem kellene. Ezt hívjuk a köznyelvben naivitásnak. De ugyanez megtörténhet fordított szereposztásban is.
Én nem bízom + ő bízik = gyanakvás
Egy ilyen kapcsolat eljuthat arra a szintre, amikor a bízó fél rádöbben bizalmának viszonzatlanságára, és elgondolkodik azon, hogy ezt érdemes-e folytatnia. Ez a pont rendszerint a kapcsolat megszakadását, vagy formálissá válását jelenti. Ezt is kifejezhetjük egy matematikai képlettel:
Én nem bízom + ő nem bízik = nem sok közünk van egymáshoz
Így állunk a legtöbb emberrel. Kialakítottunk magunknak egy védőburkot, amelyen nehéz áthatolni, és hosszan kell ostromolni ahhoz, hogy valakit barátunkká, bizalmasunkká fogadhassunk. Mindez biztonságot ad, de meg is nehezíti a sorsunkat. Magányossá és elszigeteltté tesz.

Néhány példa régi időkből
A „bízni, vagy nem bízni” kérdés nem csak a posztmodern ember fejtörő dilemmája. Már az ókoriaknak is szembe kellett nézni vele. Szemléltetésül ezért hadd zárjam eszmefuttatásomat három bibliai példával.
Naivitás
A naivitás egyik legmeggyőzőbb példája a rendkívüli erejéről híressé vált Sámson története. Határozott elhivatása ellenére beleszeretett egy ellenséges nőbe. A szerelem heve teljesen elvakította, és nem vette észre, hogy ez a kapcsolat nem kölcsönösségen alapul. Delila végig „nyeregben volt”, és úgy játszott Sámsonnal, ahogy csak akart. Ez a naivitás azután Sámson szeme világába, majd az életébe is került. „Történt ezután, hogy megszeretett egy asszonyt a Szórék völgyében, akinek Delila volt a neve. A filiszteusok városfejedelmei elmentek az asszonyhoz, és azt mondták neki: >>Szedd rá, és derítsd ki, hogy mitől olyan nagy az ereje, és hogyan tudnánk megkötözni és elbánni vele!? Akkor mi egyenként ezeregyszáz ezüstöt adunk neked! <<Delila ezt mondta Sámsonnak: Mondd meg nekem, mitől olyan nagy az erőd, mivel lehet megkötözni téged, és hogyan lehet elbánni veled? […] Amikor mindennap zaklatta és gyötörte szavaival, halálosan megunta a dolgot. Feltárta előtte egészen a szívét, és ezt mondta neki: >>Borotva nem érte soha a fejemet, mert Istennek vagyok szentelve születésemtől fogva. Ha megnyírnak, odalesz az erőm, elgyengülök, és olyan leszek, mint bármely más ember.<<” Bírák 16:4-16.
Bizalmatlanság
A bizalmatlanság és gyanakvás magatartásformájára jó példát szolgáltat annak a gazdag fiatalembernek az esete, aki egy alkalommal Jézusnak szegezte a kérdést: „>>Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet!?<< Ő így válaszolt neki: >>Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, aki jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat! Tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint magadat!<< Az ifjú erre ezt mondta: >>Ezt mind megtartottam, mi fogyatkozás van még bennem?<< Jézus így válaszolt neki: >>Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem!<< Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.” Máté 19:16-22.
És hányszor találkozunk mi is ilyen emberekkel? Szükségük van valamire, amit mi nyújtani tudunk, de közösséget vállalni velünk, elkötelezni magunkat már nem akarják…
Bizalom
A bizalom gyönyörű példája Dávid és Jonathán barátsága. Egy barátság, amely túlélt minden hatalmi intrikát, amelyet mindkét fél nagyobbra értékelt pénznél, befolyásnál és katonai sikernél. „Jonathán lelke összeforrt Dávid lelkével. Úgy megszerette őt Jonathán, mint önmagát. Saul pedig magához vette őt azon a napon, és nem engedte, hogy visszatérjen apja házába. És szövetséget kötött Jonathán Dáviddal, mert úgy szerette őt, mint önmagát. Levette Jónátán a köpenyét, és Dávidnak adta, sőt a ruháját meg a kardját, az íját és az övét is.” 1Sámuel 18:1-3