Mindenki panaszkodik az állandó rohanásra, az idő szorítására, amely homokként folyik ki ujjaink közül, a számos, aznap ránk váró feladatra, amelyeket képtelenségnek tűnik egyetlen napba belezsúfolni.

Ha sok mindent el akarunk végezni, de hiányzik az ehhez szükséges nyugodt lelkiállapot, akkor végül vagy nem csinálunk semmit, vagy rosszul, vagy pedig csak félig-meddig látjuk el feladatainkat, amitől elégedetlenek lesznek velünk mások és mi saját magunk is.

Edzenünk kell magunkat a belső nyugalom terén. De nem akkor, amikor sürget az idő, hanem éppen ellenkezőleg, akkor, amikor a viszonylagos békét élvezzük.

Az ilyenkor megtapasztalt lelkiállapotot figyeljük meg alaposan és jegyezzük meg jól, hogy aztán akaratlagosan is megismételhessük. Eleinte akkor, amikor semmi sem sürget, hogy aztán később, a szorongató helyzetekben is fel tudjuk idézni magunkban ezt a nyugalmat, amelyet nagy türelemmel teremtettünk meg.

Ne felejtsük el, hogy a nyugodt lelkiállapotot békeidőben kell elsajátítanunk, amikor képesek vagyunk felismerni ennek a tudatállapotnak az értékét. Később pedig – mielőtt az események forgataga elsodorna bennünket – alkalmazhatjuk.

Szükség van a belső csendre, ha nagy a lárma, ha fojtogat a tömeg, ha kínoz a hangzavar, ha elvonják a figyelmünket, ha tucatnyi sürgető kérdéssel ostromolnak, ha idegtépő zene szól, és abban a számtalan egyéb helyzetben, amelyeket nem tudunk elkerülni.

A legnagyobb lármában is el kell érnünk a békét. Ez azonban nem könnyű.

Ismétlem, nem ezekben a felfokozott időszakokban, hanem ezt megelőzően kell gyakorolni a vágyott nyugalmat.

Többször kell gyakorolni a belső csendet, meg kell barátkozni vele, hogy fel tudjuk idézni a legváltozatosabb helyzetekben.