Az emberben örök és legyőzhetetlen kényszer van, hogy keressen magának egy társat. Lehet, hogy tényleg kettévágott lények vagyunk, mint ahogy a görög mitológia tartotta. Ha ez így van, nincs azon semmi csodálkozni való, hogy folyamatosan másik felünket hajkurásszuk.
A párkeresés is egy folyamat. Mint ilyen, van kezdete és vége, van dinamikája, ritmusa, rendelkezik szakaszokkal, és kitermel statisztikákat. Hajtóvadászat indul...
Az ember társas lény. Ebből az unalmas közhelyből következik valami, ami egyetemesen érvényes: mindenki társat kerget. Ez nem személyes ambíció, nem tulajdonosi szemlélet, nem birtoklásvágy. Nem tehetünk róla, ilyenek vagyunk genetikusan, így szocializálódunk. Nincs mese, az életünk egyik fele erre megy el, párkeresésre. Mindenkinek megvan a maga jól bevált módszere, gyakorlata, a szorgalmasabbnak a rutinja is, hogy elérje célját. Különféle trükköket dob be a siker érdekében. A lányok úgy öltözködnek, csivitelnek, kacarásznak, hogy felhívják magukra a figyelmet, a férfiak meg úgy dumálnak, ajándékoznak, fűznek, hogy betöltsék hódító-funkciójukat. Ezen a vadászterepen nincs megállás, csak a szereplők cserélődnek időnként. A szerepek változatlanok, évszázadok formálták ki lényegüket. Azok a boldog, szép napok...
Tételezzük fel azt a kellemes helyzetet, hogy túl vagyunk a nehezén, sikerült a becserkészés, horgunkra akadt egy páciens. De ne legyünk ilyen cinikusak, fogalmazzunk inkább az alkalomhoz illő fennköltséggel: ellopta a szívünket valaki. Mivel megelőző éveinkben, sőt, ha igaz, megelőző életeinkben is csak erre vágytunk, boldogan adjuk át magunkat ennek az állapotnak. Ilyenkor minden perc, amelyet nem kedvesünkkel töltünk, elvesztegetett időnek látszik. Csak ő jár a fejünkben, egész nap rá gondolunk. Édesen körülleng minket utolsó érintésének simogatása, hajának selymes illata, szavainak becézgető kedvessége. Egész nap mosolygunk, és pár centivel a föld felett lebegve közlekedünk. Meglepve tapasztaljuk, hogy nem idegesít senki és semmi, ami eddig igen, és hogy úgy általában is elég megbocsátóvá válunk a világgal szemben. Szerelemtudomány
Az ember duál-lény, több szempontból is. Például azért, mert nemcsak az átszellemült lélek, hanem a földre húzó test is alkotja. Mint megtestesült matéria, fizikai tulajdonságokkal rendelkezik. Kezdődik a párválasztással, amikor is olyan partnerek felé törekszünk, teljesen tudattalanul, akinknek az immungénjei mások, mint amivel mi rendelkezünk. A fajfenntartás ösztöne rendezte ezt így. A dolog remekül szuperál a feromonok segítségével. Nyugodtan rábízhatjuk magunkat ezekre a kémiai vegyületekre, mert mindig ők végzik a kiválasztást. Akkor is, ha nem tudunk róla, sőt, akkor is, ha totál taknyosak vagyunk. Maga a szerelmi aktus tiszta fizika: pumpák, billentyűk kalapácsolása, folyadékok áramlása, a hidraulika mechanizmusa. A szerelem pedig tiszta kémia. Ismerős már az anyag neve: dopamin. Ezek kezdenek el nagy mennyiséggel termelődni akkor például, amikor elmajszolunk egy isteni csokoládét. De akkor is, amikor a fejünket veszítjük el. A dopamint a hipotalamusz termeli. Nem csoda, hogy kitartóan stimuláljuk működését, tapasztalataink szerint ugyanis ilyenkor energiával teltek leszünk, feldobottak, mámorosak. Igaz, a két nem reakciói némileg eltérnek egymástól. A nők emocionális, érzelmi válaszokat adnak az ingerekre, a férfiak (nem fogjuk elhinni) szexuálisat. A nők jutalmazás, figyelem és memória központjai is nagyobb aktivitást mutatnak ilyenkor. A férfiak agya ennél szűkebb területekre korlátozódik: a látás agyterületei aktívak, de azok nagyon. Létezik egy másik elem is, aminek NGF a neve. Ez egy idegi faktor. Minél nagyobb mértékű, annál szenvedélyesebb a szerelem. Históriájának szomorú adaléka, hogy a felfokozott NGF-effektus maximum egy évig tart, ezután süllyedni kezd, majd normalizálódik. Ez egybecseng a szerelemmel foglalkozó tudományok egyéb adataival, amelyek szerint a szerelem kémiailag dokumentálható élete nem több egy, másfél évnél. Jóban-rosszban...
A mi szappanoperánkban elérkeztünk a második felvonáshoz. Már jó ideje együtt vagyunk a párunkkal. Ami kezdetben újdonság volt és érdekesnek találtatott, az mára már megszokottig unalmas. Kiszámíthatóvá vált a másik minden tette, ismerjük jó és rossz tulajdonságait, tudjuk, mire hogyan reagál. Már kevesebbet gondolunk rá napközben, úgyis találkozunk az este, elég az, néha még sok is. Simogató érintése bizonyos helyzetekben idegesítő tapizásként kódolódik agyunkban. Hajának selymessége mellett megtapasztaltuk annak zsírosságát is. Kedvesen becéző szavai az idők folyamán néha meglepő átalakuláson mentek át. Mondott már sértőt , ne adj isten, gorombát is. A földön vagyunk újra, fájóan két lábbal. Romantikus regényünket realistára cseréltük. ...ég veled...
Eljött a pillanat, amikor sehogy sem akar termelődni az a bizonyos dopamin. Az NGF-effektus rohamos süllyedésnek indul és a feromonok is el kezdenek másfelé szállingózni. Ilyenkor a legjobb esetben is halálosan unjuk a másikat. Rosszabb helyzetek az utálatig is elfajulhatnak. Ebben a stádiumban is gyakran jár (volt) kedvesünk a fejünkben, de most kicsit más előjellel, mint az elején. Arra gondolunk, hogy már megint jön hátulról a hülyeségeivel, hogy nem hagy békén, hogy ránk telepszik, hogy elviselhetetlen. Meg arra is gondolunk, hogy menjen a fenébe. Még gondolunk egy s mást, de azt hagyjuk, mert túlfeszítené a cikk stiláris kereteit. Az érintések már megszűntek, vagy elhalóban vannak. A haj lassan csak civakodásaink durva eszközévé silányul. A szavainkkal eddigre már végrehajtottunk egy-két gyilkosságot. A kimúlás eredményeként egy szomorú napon arra ébredünk, hogy mindkettőnk szívében megfogalmazódott a gondolat: ennek vége. Ég veled. Remélem nem vettem el azoknak a kedvét, akik épp most vannak benne egy bimbózó kapcsolatban. A párkapcsolatokat bonyolult lélektani mechanizmusok jellemzik. A fenti minta nagyon leegyszerűsített és sematikus, kimaradt belőle egy csomó minden, amikért akkor is érdemes belefogni egy párkapcsolatba, ha egyébként igaz a fent leírtak minden szava. - Intera -
