A féltékenység természetes érzés. Akkor, ha jogos. Ha azonban a valóságtól, a másik ember viselkedésétől és cselekedeteitől függetlenül hatalmasodik el, akkor már beteges. Rengeteg emberi kapcsolatot megmérgez, rengeteg életet tönkretesz.
A féltékenység alapja az a téves eszme, hogy a másik az enyém. Az én tulajdonom. Nem adok belőle, akkor sem, ha nekem nem is kell igazán. A féltékenység mögött mindig kisebbrendűségi érzés lapul. A félelem, hogy én nem vagyok elég jó. A másik több, erősebb, vonzóbb, szexisebb, mint én és elveszi azt, ami az enyém.
A féltékenység alapvetően egyszemélyes játszma. Arról az emberről szól, aki féltékeny. Az énképpel függ össze. Kóros formájában egy olyan megingathatatlan téves eszme, amely eljuthat akár a paranoiáig is. Ez azt jelenti, hogy a féltékeny elme eltorzítja a valóságot. A másik ember bármit mond, tesz, azzal ezt az eltorzított valóságot erősíti. A féltékeny ember alapvető önértékelési zavarokkal küzd, gyerekkorában valószínűleg szülei szigorúan és szeretet nélkül nevelték. Azt tapasztalta, hogy a felnőttek mindig mást mondanak, mint amit gondolnak. Ezért alapvetően bizalmatlanság alakult ki benne, és az a meggyőződés, hogy őt nem lehet szeretni. Partnerkapcsolataiba ezt a bizalmatlanságot és gyanakvást vitte át, soha nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy őt mindenki átveri, megcsalja. Az ilyen problémákkal küzdő emberek betegek. Személyiségük sérült, segítségre szorulnak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden féltékeny ember beteg. A féltékenység természetes emberi érzelem, kórosnak csak akkor nevezhető, ha a valóságtól, a másik ember viselkedésétől és cselekedeteitől függetlenül hatalmasodik el a gondolkodásban.
S, hogy mi lehet tenni az örökké féltékenykedő, ok nélkül vádaskodó, leselkedő, nyomozó, szimatoló emberrel? Hát nem sokat.
Legjobb addig megszabadulni tőle, amíg lehet.
S ha szeretjük? És nem akarjuk elhagyni?
Nos, akkor érdemes szakember segítségét kérni.
|
