Hogy viselkedjünk a gyászolóval? - Gyász - Halál vonata - Cikkek katalógusa

Velem pl. a következő történt: egy barátnőm párja, aki egyébként a lehető legmagasabban kvalifikált értelmiségi, egyetemi tanár, a férjem halála után két hónappal úgy töltött el velünk három napot, hogy egyszer sem hozta szóba, hogy egyáltalán élt valaha egy ilyen ember. És bár értem, hogy zavarában viselkedett így, ráadásul nagyjából egyidősek, és a saját halandóságát is átélte, nem tudok megbocsátani neki. Viszont utána megkérdeztem egy csomó embert – hiszen gyásza szinte mindenkinek volt már –, hogy mire emlékeznek, milyen kommunikációs bénaságok a legjellemzőbbek, és mit esett jól nekik.
Ha valakinek pl. nagyobb gyermeke hal meg – ami szerencsére ritka – ehhez gyakorlatilag senki nem tud viszonyulni. A környezet olyan hatalmas tragédiának tartja, hogy nem tud mit mondani, szegény szülők pedig azt látják, hogy eddigi kedves ismerőseik valami köszönésfélét morognak az orruk alatt és elsietnek, az emberek feszengenek a közelükben és átmennek a másik oldalra, ők pedig a letaglózó gyászon kívül még úgy is érzik, mintha leprások lennének, akik elől menekülni kell.
Ha a gyászoló valamelyik szülőjét vagy társát veszítette el, egy kicsit könnyebb a környezetnek. Léteznek sztereotípiák, amiket ilyen esetekben elő lehet venni. Sokan mondogatják, hogy:
– majd az idő megoldja
– neki már jobb ott, ahol van
– szép élete volt
– légy erős, neked élned kell tovább.
A gyászoló szempontjából minden jobb, mint a semmi, tehát ezek a suta mondatok lényegesen többet segítenek, mint a hallgatás, de azért eléggé megakasztják a társalgás fonalát. Mert mit lehet arra mondani, hogy neki már jobb ott, ahol van? Miért jobb? Annyira rémes volt itt, a családjában élni, hogy bárhová került, csak jobb lehet? Persze nem válaszolja ezt a gyászoló, mert ő is tartja magát a játékszabályokhoz. Hogy valakinek szép élete volt, a lehető legnagyobb tett a világon, hiszen nyilván ő alakította így. De a gyászolónak nem segít, mert nem az a problémája, hogy az elhunytnak milyen volt az élete, hanem az, hogy a sajátját összerakja. Erre nem lehet mit válaszolni, és ugyanilyen az a felszólítás is, hogy légy erős, élned kell tovább, és édestestvére, a „majd az idő megoldja”.
A veszteséget átélt emberek persze tudják, hogy általában a jó szándék vezérli a többieket, ezért ők is megpróbálnak tenni a jó viszony érdekében, legtöbbször azt, hogy úgy tesznek, mintha nem is gyászolnának, hogy a másiknak ne legyen kínos a találkozás. Bizonyos helyzetekben, munkahelyen, futólagos ismeretségek esetében ez rendben is van.
Ha azonban tényleg segíteni szeretne valaki a gyászolónak, három dolgot tehet.
Az első: hallgassa meg. Ne rekessze be a társalgást néhány közhellyel – vigyázat, a vallásos közhelyek sem kivételek –, hanem fejezze ki a sajnálatát, mondja el, hogy biztosan rossz most a másik embernek és nyilvánítsa ki minden lehető módon az együttérzését. Így a gyászoló, ha akar, bekapcsolódhat a beszélgetésbe.
A másik ajándék, amit egy ember adhat bajban lévő barátjának vagy rokonának, az idő. Ha valaki megteheti, egyszerűen legyen ott. Menjen el minden nap, tegyen-vegyen, beszéljen bármiről. Katalinnal történt, hogy váratlanul meghalt a férje. Gyermekkori barátnője, Rózsa naponta meglátogatta a gyász elején, minden nap elvitte magával a varrógépet, és szép lassan két hónap alatt varrt egy patchwork ágytakarót. Tökéletes megoldás volt. Volt valami tennivaló is, és bármiről lehetett beszélgetni is, és felbecsülhetetlen az ajándék szimbolikus értéke.
Komoly és nagy segítség lehet az is, ha valaki a gyakorlati tennivalók egy részét átvállalja. Ha a gyászoló amúgy sem intézkedős alkatú ember, szép lassan elborítja az elintézendő ügyek tömege. Nagy megkönnyebbülést okozhat, ha valaki leemeli ezt a terhet a válláról.
Az sem baj, ha valaki úgy érzi, nem tudja felvállalni a bajban lévő barátját, rokonát, nyilván ennek is megvan a maga oka. Részvétet nyilvánítani és az együttérzést kifejezni azonban a legelemibb udvariassági szabályok közé tartozik. Nem szabad elmulasztani