A bizalmatlanság nem hasonlítható a gonoszsághoz és a szándékos rosszindulathoz. Sőt, ez a viszonyulás inkább mások rossz szándékát feltételezi, amit a tények sajnos elég gyakran igazolnak.

Ebből a szempontból két gyökeresen ellentétes viszonyulás létezik, bár az eredményük hasonló: a teljes bizalom és az abszolút bizalmatlanság.

Aki egyáltalán nem bizalmatlan, abból indul ki, hogy mindenki jó, amíg ki nem derül ennek az ellenkezője. Ez az ember több szívderítő tapasztalattal gazdagodik, mivel ez a lelki viszonyulás azokat vonzza, akik hasonlóan gondolkodnak és viselkednek. Ugyanakkor óriási csalódások is érik, amelyek arra késztetik, hogy az életet olyan színtérnek tartsa, ahol „dzsungeltörvények” uralkodnak, és ahol ökölcsapásokkal kell magának utat törnie, ha kell, akár övön aluli ütésekkel. Még ha nem is akarna részt venni ebben a hajszában, akkor sincs más választása, mint ütni-verni, vagy elszenvedni az ütéseket. A bizalmatlan ellenben megkíméli ugyan magát egyes fájdalmas helyzetektől, viszont elveszít sok-sok lehetőséget, hogy jó dolgokra leljen rá. Ő abból indul ki, hogy mindenki rossz, amíg ki nem derül ennek az ellenkezője, így ő lesz a kezdeményező a „dzsungelben”, vagyis bánt másokat vagy elmenekül, mielőtt őt bántanák.

Összegezve: vagy mindenki jó, vagy mindenki rossz, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője... A helyzet azonban az, hogy sokkal könnyebb beszennyezni a tiszta vizet, mint megtisztítani a zavarosat: a bizalmatlanság mindent bepiszkít, és nagyon nehéz visszaállítani a vizek természetes átlátszóságát. Ez zavarossá teszi az eseményeket, eltorzítja őket, a bizalmatlan pedig nem lát tisztán, és úgy jár, mint aki a felkavarodott patakot akarja tükörnek használni.

Az általános bizalmatlanság betetőződéseként szörnyű igazságtalanság uralkodik el az emberek között: vakon, értelmetlenül és szükségtelenül ütlegeljük egymást. Mindennek siralmas magány lesz a következménye, miközben a helyes, vagy akár a helytelen viselkedési formák álcája mögött mindenki harcol mindenki ellen. S végül eljutunk a félelemig, amely a bizalmatlanság egyik megnyilvánulása.

Vajon milyen megoldást találhatunk ezekre a gyötrő kérdésekre, amelyekkel az élet szembesít bennünket? Úgy gondoljuk, hogy józan belátásra, és jókora adag megkülönböztető-képességre van szükség, mégpedig olyanra, amelyet lelkiismeretünk megerősítésével és saját személyiségünk nevelésével edzettünk meg. Csak így leszünk képesek megtartani a megfelelő mértéket a bizalom és a bizalmatlanság között, követve a már kialakított, egészséges és szilárd meggyőződéseinket. Ezt a módszert nemcsak arra alkalmazhatjuk, hogy kigyógyuljunk a bizalmatlanságból, hanem a félelem ellen is, amely mint az előbbi árnyéka megannyi életet sötétbe borít.

Tegyünk fel magunknak kérdéseket, és tanuljunk meg válaszolni rájuk. Nagyon hasznos az ilyen belső párbeszéd arra, hogy jelentősen jobbítani tudjunk a másokkal folytatott párbeszédünkön.